Katrin nem tett le arról, hogy egyszer a világ legjobbja legyen

– Január másodikán lesz négy éve, hogy – éppen egy Győr elleni rangadón – bemutatkozott a Ferencvárosban. Mit gondol, miben lépett előre az elmúlt 48 hónapban? 
– Furcsa, hogy csak négy éve volt az a mérkőzés, nekem legalábbis olyan érzés, mintha sokkal hosszabb ideje lennék a klub játékosa. Biztosan azért, mert nagyon töredezett volt ez az időszak a koronavírus-járvánnyal, az elhalasztott olimpia miatt felborult versenynaptárral és a sok bizonytalansággal. Igaz, az elmúlt egy, másfél szezonban már nem volt semmiféle hátráltató körülmény. Hogy miben léptem előre? Védekezésben. Az elején talán mindenki látta, hogy egyáltalán nem volt védőfeladatom, miközben persze én is és a szakmai stáb is tudta, hogy ez így nem maradhat, hiszen nemzetközi szinten, pláne a Bajnokok Ligájában nem fér bele az állandó cserélgetés, főleg, ha a hosszú oldalon vagyok. Nyilvánvaló, van még hová előrelépnem, és nem mondom, hogy ma már a világ legjobb védekező játékosai között emlegetnek, de arra igenis büszke vagyok, ahová és ahogyan mostanra eljutottam. 

– Érdekes módon a norvégok szakkommentátora, a korábbi klasszis beálló Marit Malm Frafjord is ezt emelte ki nekünk az Eb-n önnel kapcsolatban, hogy meglepte, milyen okos a védekezése. Hízelgő, amikor ilyen véleménnyel szembesül a játékával kapcsolatban? 
– Örömmel tölt el, hiszen korábban tényleg nem számítottam jó védőnek, nehezen tudtam eldönteni, mikor mit csináljak, kilépjek vagy maradjak a falban. Elek Gáborral sokat foglalkoztunk ennek fejlesztésével, és bár ha benn vagyok hátul, megváltozik valamennyire a taktikánk, de azért már jobban meg tudom oldani, mint régebben. Élvezem, ha olvasni tudom a játékot, és labdát tudok belőle szerezni ahelyett, hogy a nálam magasabb és erősebb átlövőket kellene megfognom. 

– A támadójátékában is tapasztalt előrelépést? 
– Igen, sokkal változatosabb lett az átlövőjátékom, és ez is javarészt Elek Gábor érdeme, aki nagyon sokat segít. Többet tudok, mint amikor idejöttem, bár ezzel talán nem mondok újat, hiszen Dunaújvárosban inkább jobbszélső voltam, Gábor viszont már az elején kijelentette, úgy készüljek, hogy itt csak jobbátlövőként számít rám, és ez bevallom, jólesett. Persze nem vagyok az a klasszikus lövő, aki felugrik és tíz méterről rádurrantja, már csak az alkatom miatt is máshogy kell érvényesülnöm. 

– Ha a négy évvel ezelőtti Klujber Katrinról készült fotókat nézzük, szembetűnő a fizikai változás, láthatóan erősebb, szikárabb és izmosabb lett. Erre nem büszke? 
– Dehogynem, akárcsak az ezt segítő életmódváltásra, csupán azért nem említettem, mert még nem érzem befejezettnek a változást. Folyamatosan dolgozom azon, hogy még többet fejlődjek, az izmaim sem olyanok még, mint amilyet el szeretnék érni, bár azt már a nyári felkészülés során éreztem, hogy jó irányba haladok, mivel sokkal könnyebben és gyorsabban tudtam mozogni, és közben nem fájt semmim. 

– Otthon érzi már magát Budapesten? 
– Teljesen. Be­laktam a Ferencvárost, itthon érzem magam, és már a fővárossal is megbékéltem. Helyesebben nem is a várost, hanem az állandósult közlekedési dugókat kellett megszoknom, amihez korábban Dunaújvárosban nem voltam hozzászokva. 

– A fővárosba költözése után is erős maradt a családi kötelék? 
– Szerencsére Dunaújváros nincs messze, ezért ha úgy jönnek ki az edzések és a mérkőzések, hogy belefér, akkor hazajárok. Ha még sincs rá idő, akkor a szüleim és a testvéreim látogatnak meg. A nagyobbik húgom, Anna már 16 éves, így egyedül is fel tud utazni hozzám, és majdnem minden itthoni mérkőzésemre ki tud jönni, ami nagy támogatást jelent. A szüleim általában a televízión keresztül követik a meccseimet, a kisebbik húgomat, Zselykét annyira nem érdekli a kézilabda. Rendkívül mozgékony kislány, ezért nem tudja nyugodtan végigülni a hatvan percet, de azért mindig mondja, tudja, hogy játszom, és szurkol nekem. Szinte minden nap szoktunk telefonon beszélgetni. 

– Mennyit érzékelnek abból a testvérei, hogy a nővérük ismert kézilabdázó? 
– Anna jobban benne van a kézilabdázásban, tisztában van vele, hogy mivel jár az élsport. Zselyke még fiatal volt, amikor elköltöztem, és ez akkor nagyon fájt neki. Ha éppen otthon voltam, mindig megkérdezte, miért kell megint elmennem. Most már azért azt érzem rajta, kezdi felfogni, milyen az életem. Amikor hosszabb időre elutazom egy világversenyre, a végén általában kevesebbet beszélünk már videón keresztül, mert mindig a sírás kerülget minket. Ugyan tizenöt év korkülönbség van közöttünk, de elég szoros a kapcsolatunk. 

– Kinek a tanácsaira hallgat leginkább? 
– Kovacsics Anikó sokat segített nekem az Európa-bajnokság alatt is, ha valaki, ő nagyon érti a játékot. A menedzseremmel is gyakran szoktunk beszélni, mentális oldalról fontos a támogatása. A családon belül anyukám tud többet hozzátenni, már csak azért is, mert korábban kézilabdázott, apukám viszont általában csak azt nézi, hány gólt lőttem az adott meccsen. A szüleim kritikusak velem, de szeretem, ha elmondják a véleményüket, még egy rosszabbul sikerült mérkőzés után is. Persze előfordul, hogy nem egyből beszélünk, mert tudják, le kell higgadnom. 

– Egyik interjújában mondta futballista édesapjáról, hogy meccs­re szeretett járni, de edzésre nem. Közel vagy távol esett az alma a fájától? 
– Ebben egyáltalán nem hasonlítunk, tisztában vagyok vele, hogy kemény munka nélkül nem lehet sikereket elérni. Ha pihenőt kapok, néhány nap után már elfog az érzés, hogy szükségem van egy jó edzésre. Természetesen a monoton gyakorlatoknál jobban szeretem, ha küzdőjátékokat játszunk, vagy éppen taktikázunk, előbbi a bennem meglevő versenyszellemet erősíti. Ha csak edzésen is kikapok, fel tudom rajta húzni magamat. 

– Mennyire van „rákattanva” a kézilabdára? A poszttárs Nora Mörkről például köztudott, állandóan követi a meccseket, elemez, pörög az agya a játékon. 
– Bárkivel beszélek a pályán kívül, elég sokszor szóba kerül a kézilabda, így nehéz nem rá gondolnom. Ez az életem, sokszor foglalkozom vele, de azért jólesik, ha ki tudok legalább egy időre kapcsolni. Ilyen alkalom, ha meglátogatom a keresztszüleimet, akik teljesen más életet élnek, ugyanis zeneművészek, de már akkor is ki tudok zökkenni a megszokott kerékvágásból, ha a húgaimmal játszunk. 

– Azt mondta a Képes Sportnak 2019-ben, könnyebb volt kilenc gólt dobni a litvánok elleni Eb-selejtezőn, mint válaszolni kilenc, nagyjából hasonló újságírói kérdésre. Mintha azóta ebben is nagyobb rutinra tett volna szert, de vajon élvezi-e a meccsek utáni nyilatkozást? 
– Az nem változott, nem szeretek nyilatkozni, meg interjút adni. A decemberi Eb-n majdnem minden meccsünk után öt-hat ember is megállított, folyamatosan tudok tanulni ezekből a helyzetekből. Segítséget is kaptam, hogy nagyjából milyen kérdésekre milyen választ próbáljak adni, de profinak még közel sem mondanám magamat. Ha lehet, inkább a játékom beszéljen helyettem, az a fontos, hogy a pályán jól teljesítsek a csapattal. 

– Ha arra kérnénk, rangsorolja a világ jelenlegi legjobb jobbátlövőit, hogy nézne ki Klujber Katrin toplistája? Ha úgy érzi, saját magát is beleveheti. 
– Magamat semmiképpen sem tenném be az elsők közé. Maximalistaként az Eb-n is láttam, hogy mire képesek a legjobbak, Nora Mörk vagy Ana Gros, de a posztomon említhetem még Anna Vjahirevát is. Azért hasznos, hogy élőben figyelhetem őket vagy éppen játszhatok ellenük, mert sokat tudok belőle tanulni. A döntőn is kinn voltam, és csak néztem, miket csináltak a norvégok. 

– Mörk sok sérülése után is nyíltan beszélt arról, a világ legjobbja szeretne lenni, mint ahogy ön is említette két éve az EHF-nek, kiskorától kezdve ez hajtja. Továbbra is eltökélt vágya, és ha igen, hol jár ezen az úton? 
– Jelen pillanatban még elég messze vagyok tőle, de a vágyam nem változott, szeretnék egyszer a világ legjobbja lenni. Sok gyakorlásra és talán pluszmunkára van ehhez szükségem. Minden nap ezért dolgozom, úgy járok az edzésekre, hogy aztán a meccseken ez jó teljesítményt eredményezzen. A közelebbi tervem, hogy a csapat eredményes legyen, és elérjük a céljainkat. 

– Hogy áll az önbizalommal? Hogyan tudja magát akár ­meccs közben vagy két találkozó között „összerakni”? 
– Úgy érzem, megvan a kellő önbizalmam, de ezt nem keverném össze a nagyképűséggel vagy a túlzott egóval. Tudom, hol a helyem, mikor mit kell tennem, vagy melyik helyzetben mivel segítek a legtöbbet a csapatnak, és azt is, hogyan készüljek úgy a következő mérkőzésre, hogy ne vesszen el a magamba vetett hitem. Aztán ha mégis elveszne meccs közben, mert azért előfordul, akkor a többiek önbizalmából próbálok erőt meríteni. 

– Frusztrálja, hogy a 2018-as junior vb sikert követően a szurkolók jelentős része felnőttszinten is hasonló és azonnali folytatást remél? Nehézzé teszi a koncentrációt, hogy a válogatottat a korosztályos sikerek szemüvegén át nézve ítélik meg? 
– Sajnálom, hogy sokan azt gondolták vagy gondolják a mai napig, a korosztályos eredmények egyből átválthatók felnőttsikerekre, holott ez irreális elvárás: a tempó és a velünk szemben állók tudása ég és föld. Időt kell adni, hogy a játékosok beérjenek, tanuljanak és a felnőttmezőnyben is elegendő tapasztalatra tegyenek szert – a türelmetlenség nem vezet eredményre. És azt is meg kell tanulni, ha egy mérkőzés nem sikerül, a következőn már ne az járjon a fejünkben, hanem hogy most igenis sikerülni fog, meg tudjuk csinálni. Ám mindez elsajátítható, és ha egy kicsit még érik az eszünk, nagyon jó csapat lesz a válogatottunkból.