Huszonöt éve szerezték meg az első nagy sikert, a KEK-trófeát

Laurencz László és Pergel István tanítványai öt akadályon küzdötték át magukat, mire magasba emelhették a trófeát. Akkor még tudni nem, csak sejteni lehetett, hogy ezzel beköszönt a hosszú éveken át tartó aranykorszak.

Az átlövő, Deli Rita 1994-ben, a TF csapatától került Dunaújvárosba, az egyetem elvégzése után. Vonzó volt számára a vezetők agilitása, nem titkolták, komoly csapatot akarnak építeni.

Nagyszerű együttest raktak össze a vezetők

– A TF előtt a Bp. Spartacusban már profi szerződésem volt, több együttes hívott, a dunaújvárosiak mellett döntöttem. A KEK-győzelemmel zárult szezon a pályafutásom első sikere volt, nagyszerű emlék. Virágzó sportélet alakult a városban, ahol élmény volt élni és sportolni. Nagyszerű együttest raktak össze a vezetők, remek képességű játékosokkal, akik a posztjukon klasszisnak számítottak. Ez a válogatottban is megmutatkozott, az a generáció nem csak klubszinten, a nemzeti együttes tekintetében is sok sikert hozott a magyar kézilabdának. Újvárosban profi körülményeket biztosítottak, jól menedzselt csapatunk volt, az elkövetkező években is jöttek az eredmények. Kiváló volt a stáb, jól felépített a szakosztály, Jeszenőiné Jolika volt a technikai vezető, teljes szívvel dolgozott, körülzsongta a csapatot, ő tartotta a kapcsolatot a klub vezérkarával. Laurencz László rendkívüli szaktekintély volt, szövetségi kapitányként is tevékenykedett, nagy név volt a szakmában, erős egyéniség volt, a játékosoknak biztonságot adott a felkészültsége. Három év elteltével távoztam, a Vasasba igazoltam, majd az FTC, a bécsi Hypo következett, a Cornexiben fejeztem be a pályafutásomat. Amikor a saját csapatommal, ellenfélként érkezünk, előtörnek az emlékek, ami nem is csoda, hiszen ugyanaz az öltöző fogad, amit még játékosként használtam. Oblisz Anitával, Meggyes Ritával, valamint Baranyi Erzsébettel tartom a kapcsolatot, ők jelenleg is dolgoznak a helyi kézilabdában, a mérkőzéseinken rendszeresen találkozunk – emlékezett vissza Deli Rita, aki immár öt éve vezetőedzőként dirigálja az Alba FKC együttesét.

Felszántották a pályát, az edző bármit kért, szó nélkül megcsinálták

Ez a menetelés koronázta meg karrierjét

Meggyes Rita a dunaújvárosiak saját nevelésű játékosaként 1987-ben, 17 évesen mutatkozott be az élvonalban, jobbszélsőként, a KEK-menetelés során döntően csereként játszott.

– Térdszalag-szakadásom volt 1991-ben, aztán életet adtam a lányomnak, szülés után tértem vissza 1994 nyarán. A posztomon a Debrecenből érkező Pálffy Zsuzsanna kezdett, jól is játszott, én csereként jutottam szóhoz. Ez a menetelés koronázta meg a karrierem, remek hangulatú csapat volt, vegyes összetétel, akadtak fiatalok, idősebbek, nem csak játékostársak, barátok is voltunk. A legszívesebben a németországi meccsre emlékszem, az idegenbeli, kétgólos vereség ellenére szinte euforikus volt a hangulat, érződött, itthon kivívhatjuk a győzelmet. A klub­elnök, Szabó József kiváló körülményeket teremtett, nagyszerű érzés volt sportolni akkoriban Dunaújvárosban. Itt születtem és élek azóta is, a pályafutásom befejezése után azonnal edzősködni kezdtem, az elnök úr segítségével szerepet kaptam az utánpótlásban, 9 éves lányokkal kezdtem. Néha sajnálom, hogy már nem voltam részese a későbbi bajnoki aranyérmeknek, kupagyőzelemnek, BEK-sikernek, a pályafutásomat követő első időszak nem volt könnyű. Azóta sem szakadtam el a kézilabdától, a kiemelt serdülő csapatot irányítom és utánpótlás-vezető vagyok a DKKA-nál. Mindig azt mondom a tanítványaimnak, mi annak idején annak köszönhettük a sikereket, hogy imádtuk a sportágat, felszántottuk a pályát, az edző bármit kért, szó nélkül megcsináltuk. Elhivatottak voltunk. A régiek közül Delivel baráti a kapcsolatom, a balatonboglári akadémián dolgozó Siti Beával a meccseken gyakran találkozom ellenfélként. Pálffyval sűrűn összefutok a városban, Baranyi Erzsi és Oblisz Anita pedig kollégám.

A döntő idegenbeli mérkőzésén tíz gólt szerzett

Siti Bea 1992-ben, Nagykanizsáról került az acélvárosba. A legtehetségesebb hazai irányítóként, 18 évesen, érettségi után szerződött Fejér megyébe.

– Laurencz László júniusban behívott a B válogatottba, egy nemzetközi tornára, akkoriban nem volt mobil, táviratot küldött. Azt válaszoltam, a szóbeli érettségit után következhet csak a kézilabda. Miután a sulival végeztem, követtem őket, az A válogatottban is szereplő Kocsis Böbe, Meksz Anikó és Mátyás Auguszta mondta, érdemes lenne a Dunaferrhez szerződnöm. Amikor indult a KEK-szezon 1994-ben, nem gondoltam, hogy aranyérmet akasztanak a nyakunkba. A döntő örökre emlékezetes marad, nem csak a győzelem miatt, nekem is jól ment, nagyon kevés hibával játszottam. Idegenben tíz gólt lőttem, itthon ötöt. Remek csapatunk volt, később pedig még jobb lett, kétszer lettünk aranyérmesek a bajnokságban, az élen végeztünk a Magyar Kupában. Megnyertük az EHF Kupát, később a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, persze, az már egy másik csapat volt. A BEK-sikert követően még egy évet maradtam, összesen kilenc idényt húztam le, a sydneyi olimpiát követően Dániába szerződtem.

A kezdés előtt két órával már tömve volt a csarnok

Mátyás Auguszta a szintén kanizsai Siti előtt fél évvel, 1992 februárjában került a Dunaferr­hez. Gólkirálynőként érkezett, a helyi gólfelelős, Varga Márta a fővárosba távozott, Oblisz Anita babát várt, Gabnai Melinda pedig súlyosan megsérült.

– Átlövő nélkül maradtak, Burján Imre Zalába utazott, olyan szerződést ajánlott, amire igent mondtam. Nagyon jó döntést hoztam, remek évek vártak rám Fejérben. Középcsapathoz érkeztem, folyamatosan lépkedtünk felfelé. Az 1993/94-es szezont a 4. helyen zártuk, viszont bejutottunk a kupadöntőbe, a Fradi ellen idegenben – emlékeim szerint – tíz góllal kikaptunk, a visszavágón eggyel nyertünk. Mivel az FTC a bajnokságot is megnyerte, a BEK-ben indult, mi pedig kupadöntősként a második számú sorozatban. Ez volt az első szereplésem a nemzetközi porondon, nagyszerű, életre szóló élményekkel gazdagodtam. Az egyik legemlékezetesebb a volgográdi visszavágó volt, az elődöntőben, ott sokan féltettek bennünket a hazai, ötgólos győzelem után. Nagy testű, erős válogatottak alkották a házigazdákat, nem volt könnyű meccs, két találattal bizonyultak jobbnak, így mi várhattuk a finálét. A németek elleni, hazai találkozó elképesztő hangulatban zajlott, a kezdés előtt két órával már megtelt a csarnok. Döcögősen indult, aztán simán nyertünk. Nekem is jól ment, tizenkét gólt lőttem, közte nyolc büntetőt, egyet sem hibáztam.

Később bajnoki aranyérmet, majd hazai kupát és EHF-kupát nyertek, Mátyás 1998 nyarán Fehérvárra szerződött, két év múlva Vácra, ahol hat évet húzott le. Egy szezont a spanyol élvonalban töltött, majd hazatért. Ötszörös NB I-es gólkirályként vonult vissza, jelenleg szülővárosában, Nagykanizsán edzősködik, a serdülő fiúkat irányítja, valamint technikai vezetőként dolgozik a lányoknál.

Saját nevelésű játékosként ért fel a csúcsra

Baranyi Erzsébet csak három meccsen nem lépett pályára a nemzetközi sorozaton. A derbiken csereként jutott szóhoz, Meksz Anikó kezdett a kapuban az összes találkozón: – A pályafutásom csúcsát jelentette a KEK-siker, 35 évesen szerepeltem a kupában. A Dunaferr saját nevelésű játékosa vagyok, 19 esztendősen mutatkoztam be az élvonalban. Az évek múltán egyre erősebek lettünk, az igazolások jól sikerültek. Sitivel erősödtünk különösen sokat, ő már a KEK-győztes együttesnek is pillére volt, 20 évesen. Persze, sorolhatnám a neveket, Pálffy, Németh Helga, Tóth Enikő is hozzátett a sikerekhez, nem beszélve Kocsis Erzsébetről, aki fénykorát élte. Laurencz László nagy taktikus volt, sokszor változtatott, itthon mindig zavaró védekezést alkalmaztunk, idegenben általában hatos fallal operáltunk.

A meglepetés erejével hatottak, a sikerrel is

Györgyné Oblisz Anita Tolnáról, az NB II-es csapatból került 1987-ben Dunaújvárosba, másfél éves, fehérvári kölcsön kivételével összesen 17 évet húzott le a Dunaferrnél. – Minden diadalnál jelen voltam, ötszörös bajnok és kupagyőztes vagyok, EHF-kupát, KEK-et, BEK-et és Európai Szuperkupát is nyertünk. A cél 1994 nyarán az volt, minél tovább jussunk, úgy gondolom, az aranyérem meglepetés volt mindenkinek. Sokat edzettünk, megdolgoztunk minden győzelemért. Előzőleg nem indultunk nemzetközi sorozaton, a meglepetés erejével hatottunk, nem ismertek bennünket.

A legnagyobb élmény a kupa megnyerése volt, kint is rengetegen voltak, az idegenbeli meccsekre is sokan elkísértek bennünket. Soha nem szakadtam el az újvárosi kézilabdától, pályafutásom befejezése után technikai vezető lettem, 2011 óta az akadémián tevékenykedem.

(Második írásunkban a klubvezetők és a sikerek kovácsa, Laurencz László eleveníti fel a történteket)

A csapat menetelése a sorozatban

A legjobb tizenhat közé jutásért vívott párharcban a bolgár Gabrovo nem jelentett akadályt, az idegenbeli 25–12 után itthon 33–13-as kiütés következett. A nyolcaddöntőben a dán Rodovrét Dunaújvárosban tizenkét góllal sikerült legyőzni, az izgalommentes visszavágon is néggyel győzött a Dunaferr. A negyeddöntő első felvonását az ukrán Szpartak Kijev 25–24-re megnyerte, hazai pályán viszont 24–19-re diadalmaskodtak Sitiék. Az elődöntőben a Volgográd 24–19-es vereséggel távozott Dunaújvárosból, a második meccsen nem tudták ledolgozni a hátrányt az oroszok, csak 23–20-ra nyertek. A finálé első felvonásán a Lützellinden kétgólos előnyre tett szert, ám itthon a lányok 26–18-os sikerükkel feltették a koronát teljesítményükre.