Berki Krisztián, aki mindig felhívja magára a figyelmet

A rendezvény fontosabb szereplői közül néhánnyal sikerült beszélgetnünk a vasárnap délutáni színes forgatagban.

Berki Krisztián díszvendégként is igazolta és messze túlteljesítette a róla szóló bulvárhíreket. Jó értelemben. Jött, látták és ünnepelték, amerre fölbukkant a Carissa Kupa zárónapi eseményén. Sztár­allűrök nélkül, barátsággal fogadta a közönség auto­gram- és szelfikérős, szeretve indított végtelen rohamait.

Berki Krisztián milyen kategóriába fér bele?

– Igazából nem szoktam ­ezzel foglalkozni, mert ha valakinek pozícióra vagy megnevezésre van szüksége, akkor azt mondom, hogy nincs kész a brandje. Én megérkezek, vagyok, és mindenki észrevesz.

Van-e valaki, aki beleszólhat, hogy mit vegyen magára?

– A tévétársaságnál a sztájlisztok megpróbáltak belebeszélni, de természetesen nem engedtem nekik. Ezért én választom meg a ruhatáramat. Természetesen arra figyelek, hogy milyen műsorban szerepelek. Egy dolog, amikor műsort vezetek, és egy másik, ha egy élő show-ban kell valamit produkálnom.

Kipihente már a legutóbbi világjáró menetelését?

– Igen, az rendben van. Az mondjuk egy felelőtlen kijelentés volt, hogy szétosztottuk a tízmillió forintot az Ambrus Attilával. Azt gondolom, hogy sem ő, sem én nem hozhattunk pénzt haza onnét. Kerestünk mi már eleget. Az összeget egyébként valóban kiosztottuk a helyiek között, de én nem várok hálát és köszönetet senkitől. Tehát nem azért teszek dolgokat, mert ilyesmire van szükségem, hanem ez egy szent meggyőződésem, ami belülről jön.

Ez az esemény viszont több más egyéb célja mellett egy jótékonysági rendezvény is volt. Erre milyen Berki-féle szabály létezik?

– Ez egy különleges nap volt, hiszen a szervezők egy jó célra kívánják fordítani az összegyűjtött összeget. Itt és most ezzel a módszerrel lehetett segíteni. Két oldala van a jótékonyságnak: az egyik a pénz, a másik pedig az a fajta tudás, amit a személyeddel bele tudsz tenni egy-egy eseménybe. Már nagyon sokszor kifejtettem, hogy én nem hiszek a pénzadományokban. Abban viszont igen, hogy ha valaki valamiben jó, akkor adja át a tudását valaki másnak, vagy segítse a munkáját annak érdekében, hogy például közösen tudjanak gyűjteni. Egy ilyen meccs, mint az itteni Dunaferr–Ferencváros öregfiúk gálamérkőzés, az átlagosnál több nézőt vonz, akiknek az adományai jótékony célra fordíthatók.

Inkább szellemi apportot adjunk a bajbajutottaknak a továbblépéshez?

– Igen. Ne a halat vegyük meg neki, hanem adjunk hálót a kezébe, és tanítsuk meg halászni! Ebben sokkal jobban hiszek.

Minden lépésnél egy-egy újabb ismerőst kell üdvözölnie. Élvezi ezt a helyzetet?

– Nagyon jó érzés az, hogy a régi életem, ami még a fociból fakad, nagyon jó emlékekkel teli, és akárhová megyek az országunkban, mindenhol találok az erről a pályáról származó kedves ismerősöket. Nagyon jó velük közösen sztorizgatni, és ahogy öregszünk az emlékek is megszépülnek.

Vannak, akik az új Berki Krisztiánok akarnak lenni. Erre van receptje?

– Önazonosság, akaraterő, motiváció. Én is nagyon nehéz körülmények közül és hátrányos helyzetű családból indultam. Viszonylag fiatalon eljöttem otthonról. Mindenkinek csak azt tanácsolom, hogy senkit se akarjon utánozni, viszont higgyen saját magában, hogy meg tudja valósítani a célját!

„Öreg vagyok én már bohócnak”

Berki Krisztiánnal beszélgetve az is kiderült, mit szólna a híresség, ha focizni hívnák…

– Azt szoktam mondani, hogy öreg vagyok én már bohócnak! Voltam én klubvezető és tulajdonos is. Inkább veszek egy csapatot, minthogy nekiálljak focizni! Nem hiszem, hogy játékosként van rám szükség. Viszont néha, mint például ma, ahogy fent ültem a lelátón, libabőrös lettem az élménytől. Nagyon jó emlékek fűznek Dunaújvároshoz, ehhez a csarnokhoz és a téli edzésekhez is. Hiába leszünk maholnap negyvenévesek, a srácokat látva beindulnak bennem a focis mozdulatok. Még ha egy kicsit kopottabban és sokkal lassabban is.