Egy élet ragyogó fényben, árnyékban és sötétségben

Azt szeretné elérni, hogy legyen a helyszín Hungarikum, ott tegyék le sportolóink az olimpiai esküt, és tanítsanak ezekről a világraszóló sporteredményekről az iskolákban, írja a feol.hu. Az Aranycsapat Alapítvány székesfehérvári elnöke, Kű Lajos, a Videoton és a Ferencváros egykori válogatott labdarúgója volt az, aki szorgalmazta és elérte, hogy Kocsis Sándor hamvait 2012-ben hazahozzák és Puskás Ferenc földi maradványai mellé helyezzék el a budapesti Szent István Bazilikában. Ott vettek két év múlva végső búcsút Grosics Gyulától is.

– Mit szól ahhoz a tisztelethez, amellyel édesapja emlékét őrzik Magyarországon és azon belül itt Székesfehérváron?  

– Nehéz válaszolni erre röviden, hiszen nagyon szerettem, szeretem és mindig is szeretni fogom édesapámat. De sajnos nagyon kevés időt tölthettem el együtt vele, 21 éves voltam, amikor meghalt, és a hiánya mindig jelen van az életemben. Nagyon szép és jó, ahogyan őrzik az Aranycsapat emlékét, mivel ők megmutatták a világnak, hogyan kell focizni. Ám a múlt tisztelete mellett a jelent és a jövőt is építeni kell, ezért örültem barcelonaiként annak, amikor futballakadémiát indított Budapesten az FC Barcelona.

– Nem gondolja, hogy ehhez olyan példaképek kellenek, mint amilyen az ön édesapja is volt?

– Valóban, de nekem inkább az a problémám, hogy az elmúlt évtizedekben a magyar futball távolabbra került a világ élvonalától, miközben minden más sportágban, például vízilabdában és úszásban világbajnoki aranyérmeket nyernek a magyarok.  

– Mit szól például a 4:0-ás nagyszerű győzelmünkhöz Anglia ellen?

– De nem csak gólokból áll a foci, attól igazán szép, ahogyan játszanak a pályán. Lehet, hogy nem Messi a legjobb labdarúgó a világon, de ő játszik a legszebben. Egyébként sokban hasonlít Messi az édesapámhoz. Ugyanolyan szerénység él benne, nem páváskodik, csak csodálatosan futballozik. Czibor Zoltán fia mindig azt mondta nekem, hogy amikor apám kifutott a pályára, az olyannak tűnt, mintha az égből egy fény megvilágította volna és egyszerűen csodálatos volt látni, ahogyan bánt a labdával, abban a pillanatban átváltozott és más ember lett. Jött az égi jel és ő csak a játéknak élt. Régen a focisták még élvezték a játékot, ma azonban ez megváltozott, ma többnyire csak védekeznek, azt akarják megakadályozni, hogy az ellenfél gólt lőjön, és ez nagy különbség. Így kevesebb idő marad támadások vezetésére, és ahelyett, hogy élveznék a játékot, inkább görcsölnek és szenvedésként élik meg a pályán azt, ami ott történik. Látni, milyen sok 1:0 van, ez is azt mutatja, hogy a védekezésre teszik a hangsúlyt. Pedig arra kellene törekedni, hogy minél több gólt lőjön egy csapat. Én úgy gondolom, más lenne a játékosok hozzáállása, ha az edzők azt ösztönöznék, hogy játszanak és gólra törekedjenek. A foci a nézőnek és a játékosoknak is élvezetesebb lenne. Márpedig az emberek azért fizetnek, hogy jó focit lássanak és szórakozzanak, ezért van tele a stadion Barcelonában. Amikor edzőként dolgoztam, azt mondtam a játékosaimnak, hogy elsősorban azért megyünk ki a pályára, mert szeretünk játszani, nem a győzelem vagy a vereség a lényeg. Én nem aggódó fejeket akartam látni a pályán, hanem igazi, önfeledt futballt.

– Fiatal fiúként tudta, milyen nagyszerű eredményeket ért el az édesapja még Magyarországon az Aranycsapat tagjaként? Beszéltek erről otthon?

– Természesen jól tudtam, mindennel tisztában voltam. Szeretek beszélni édesapámról, egy kóla mellett bármikor elmondom a történeteket. De nem csak Magyarországon volt ő nagy labdarúgó, hanem később Barcelonában is. Elég csak arra gondolni, hogy kétszer, 1959-ben és 1963-ban is elnyerte a Spanyol Kupát, 1960-ban pedig BEK-döntőt játszott. Előtte sokáig nem nyert semmit a Barcelona, addig, amíg apám meg nem érkezett. Az idős barcelonaiak nem csak arra emlékeznek, milyen nagyszerű sportoló volt, hanem azt is tudják, hogy egy jó embert veszítettünk el vele.

– Ön nem próbálkozott komolyan a labdarúgással?

– Szerettem volna focizni, de édesapám nem igazán akarta. Az volt a véleménye, hogy ezzel a vezetéknévvel mindig csak hozzá hasonlítanának. Én erre általában azt válaszoltam, hogy nem azért fociznék, mert a Kocsis Sándor fia vagyok, hanem a labdarúgás szeretetéért. És végül igazából az életem felét focival töltöttem, játszottam a harmadik ligában és edzői oklevelet szereztem. Aztán a munka mellett már nem edzősködtem, de nem azért, mert nem szerettem, csak másként alakult az életem.

– Mivel tölti a napjait?  

– Most már nyugdíjba mentem, előtte biztosítási ügynökként dolgoztam, a feleségemnek pedig ruházati üzlete van Barcelonában. Mostanában többnyire neki segítek, és időnként felváltom a háztartásban, a konyhában, mert nagyon szeretek főzni.

– Miként érezte magát az édesapja Barcelonában?

– Nem túl jól, mert alapvetően zárkózott lett már azokban az években. Nem beszélt helyesen spanyolul, ezért keveset kommunikált az ottani emberekkel, és emiatt nem tudott szoros kapcsolatokat sem kialakítani. A csapattársaitól tudom ezt, mert nagyon sok időt töltött velük. Ők mondták nekem, miután meghalt, hogy édesapád a csúcs volt, a maximum! Pontosan, de utolsóként érkezett az edzésekre, és legelsőként távozott. A többiek még zuhanyoztak, de ő már ott sem volt, keresték, aztán kiderült, hogy a Sanyi már hazament. Magamról tudom, hogy a nyelvtudás hiánya mennyire akadályozza az integrációt, mert bár sokkal többet értek magyarul, mint ti azt gondolnátok, ha meg kell szólalni, csak keresem a szavakat. Mivel spanyolul a gyors beszédhez vagyok szokva, ez nekem nem annyira komfortos. Aztán édesapám idővel otthon is zárkózott lett, már velem sem beszélt sokat, még a fociról sem. Igen korán, 49 évesen meghalt. Nagy az űr, amit érzek, mert fiatalon veszítettem el őt. Én akkor még csak 21 éves voltam és katonáskodtam abban az évben. A sors elvette tőlem apámat és számomra örök fájdalom, hogy annyi mindenről nem tudtam beszélni vele.