Soha nem feledi, honnan indult, minden ezekre az évekre épült

Schaffhausen Császár Gábor története akár népmesei is lehetne: egy kis, Vas megyei faluból, Kenyeriből indulva miként juthat el valaki az ország, majd Európa legjobb klubcsapataiba, szerepelhet a nemzeti válogatottal sok-sok világversenyen. Ehhez persze az Isten adta tehetség mellett alázat, fegyelem és kitartás kell, s némi szerencse is, hogy aztán példaképpé váljon sokak számára.

A sportberkekben csak „Csasziként” szólított játékos legutóbb nyáron járt Dunaújvárosban, amikor a 2000-es bajnoki cím jubileumát ünnepelték, ahová meghívták az aranyérmes csapat tagjai mellett azokat is, akik a korszak meghatározói játékosai voltak.

– Csavarogtam egyet a városban, rengeteg emlék előjött, ebből látszik, milyen erős hatással volt rám ez a kilenc év, amire büszke vagyok. Sajnáltam, hogy nem egy bajnoki meccs keretében történt az emlékezés, mert megszűnt a csapat. Ennek ellenére szívmelengető érzés visszatérni, imádtam minden pillanatát. Akkor itt volt az otthonom, utána pár év itt-ott csak állomások, persze mindegyiket szerettem. Most, hogy már van két gyermekem, ahol velük vagyok, ott érzem magam otthon. Ez most Svájc, ahol kiváló környezetet alakítottunk ki, remek helyünk van a családdal – mondta lapunknak a 243-szoros válogatott játékos.

Gábor egyébként kilencévesen került Kenyeriből Celldömölkre, ott kezdett kézilabdázni, igaz, eleinte a kaput sem találta el, de nem adta fel. Tehetsége hamar megmutatkozott, így 14 évesen lecsapott rá a Dunaferr. – Dunaújvárosba kisgyerekként érkeztem 1998-ban, és férfiként távoztam 2007-ben. Nagyon hamar felnőtté kellett válni, hiszen egyedül voltam, nem volt egyszerű. Az az utánpótlásrendszer, a tehetségkutatás évekkel megelőzte korát. A mai akadémiák úttörője volt, amit lefektettek a Dunaferrnél, fantasztikus szakemberekkel, akik engem is felfedeztek, azaz nem csak a pénzen múlt – mondta, megjegyezve, ha egyszer olyan pozícióba jut egy klubnál, akkor ezt a módszert szeretné meghonosítani, mert követendő példa, aminek eredményét ő és sokan mások igazolják.

A Dunaújvárosban kapott szakmai és emberi értékek végig elkísérték

– Engem az Ajax fociklubra emlékeztetett ez a koncepció, kinevelik a fiatalokat, és örülnek, ha nagy csapatokba igazolnak. Igaz, nálunk az eredmények felnőtt szinten is jöttek a bajnoki aranyat követően. Felkerültünk a nagyokhoz, részben kényszerből, mert kevesebb lett a pénz, és a pár rutinos játékossal kiegészülve biztosan hoztuk a dobogós helyeket a bajnokságban, a kupában, szerepeltünk a nemzetközi porondon. Hittünk magunkban és egymásban.

S ha már hit, góljai, büntetői után rendre keresztet vet, ami egyfelől vallásos neveltetéséből ered, másrészt abból, hogy amikor a Dunaferrel a nagy Veszprém ellen játszotta első mérkőzését, többek között Csoknyai, Pérez és Sterbik ellen, annyira izgult, hogy amikor először betalált, a nagy megkönnyebbülésében keresztet vetett, hogy elérte.

– Imádtam törölni is a pályát a csapatnak, de aztán gólt szerezni egy Veszprémnek. Úgy éreztem, ezt meg kell köszönnöm, aztán automatikussá vált.

Császár számára ez volt a legjobb iskola, rengeteget tanult, amikor kicsit elszálltak, akkor a fejükre koppintott Miki vagy Józsi bá’, ahogyan Rosta Miklóst és Kemény Józsefet szólították. Ha meg a padlóra kerültek, akkor segítettek felállni, de nem csak a pályán, azon kívül is számíthattak rájuk, amolyan nagybácsik voltak. A tisztelet mellett a zrikáknak is megvolt a helyük, Rosta azt is megtanította, egy kiváló meccs után le kell gurítani egy italt, hogy kerek legyen a történet.

Igaz, a Dunaferrel nem jutott fel a csúcsra itthon, csak a Veszprémmel, de volt egy év, amikor a Szeged lett a bajnok, akkor nagy esély kínálkozott, hogy csodát tegyenek. Az elődöntőben a Pick 3–2-es összesítéssel nyert, az utolsó, ötödik meccsen egy góllal.

– Nem az aranyérmek alapján ítélem meg magam. Úgy vélem, végigmentem egy fejlődési szakaszon, és igyekeztem kihozni magamból a maximumot. Azért abban egyetérthetünk, ha az akkori csapatunk együtt marad, reális esélyünk lett volna az elsőségre.

Egy játékos számára az álmok netovábbja lehet az az út, amit végigjárhatott: a Dunaferr után Dánia, rövid kitérő Spanyolországban, majd Franciaország Chambery, utána Veszprém, majd a világ­sztárokkal teletűzdelt Paris-Saint Germain, és 2015-től a Kadetten Schaffhausen. Voltak kevésbé sikeres pillanatok is, de Gábor hangsúlyozta, emberként sokat tanult, ehhez minden állomásra szükség volt.

– Benne van a pakliban, hogy vannak időszakok, amikor nem megy a játék, ezért nem sopánkodom. Amikor a Dunaferrhez kerültem, már az is hatalmas dolog volt, nem gondoltam, hogy magasabb szintekre juthatok. Csak csináltam a dolgomat, realizáltam az újabb és újabb lépéseket. Bekerültem a felnőttcsapatba, hívtak a válogatottba, aztán jött az első külföldi lehetőség Viborgban. Ettől egy cseppet sem ijedtem meg, sőt nagyon akartam, a játék ment, de az első pár hónap elképesztően kemény volt, egyedül nyelvtudás nélkül megállni a helyemet. Egyébként a párizsi időszak életem egyik nehéz, de legjobb iskolája volt, ilyen rövid idő alatt ennyit nem tanultam a hiányosságaimról. Nem mindig vagy tisztában a határaiddal, azzal, miben lehet fejlődni. Nekem ez ilyen pofon volt, amitől szenvedtem persze, de megélni és felállni belőle, ez még erősebbé tett, sokkal jobbá váltam – tette hozzá.

S ha már a sztárok szóba kerültek, a válogatott második legeredményesebb játékosa mindig igyekezett helyén kezelni népszerűségét, volt olyan időszak, amikor többet mutatott, mint kellett volna, azonban – különösen amióta családos ember –, nem a közösségi médiában éli az életet.

A francia kaland után jött Svájc, a családot – ami nagyon fontos számára –, és már a jövőt szem előtt tartva. Császár igazolta is klasszisát, hiszen több mint 1100 találatnál tart Schaffhausenben, ötször nyertek bajnokságot, volt gólkirály, kétszer az év játékosa, szerepelt a Bajnokok Ligájában. Szóba került, szerződése lejárta után hazatérnek, de még szeretett volna játszani, s ebben, hangsúlyozta, csodálatos felesége is támogatta, akinek sokat köszönhet és számíthat rá, fantasztikus munkát végez. Mivel 37 évesen is érez magában még erőt fizikálisan és mentálisan, gyorsan megállapodtak a Zürichhel. Azt egyáltalán nem bánja, hogy nemzetközi meccseket már nem kell velük játszania, a sok utazás nem fog hiányozni. A válogatott már egy ideje nincs az életében, de a kézilabdát nagyon szereti, örül, hogy élvezheti ezt az időszakot. Emellett teljesen új kihívás vár rá, hiszen következő állomáshelyén másodedző is lesz az első csapatnál. Ezzel több felelősség hárul rá, ami motiválja. Továbbá az utánpótlásban is lesznek feladatai.

– Szeretnék olyasmit alkotni, mint Dunaújvárosban, de nem edzőként képzelem el magam a későbbiekben. Sokkal jobban állna hozzám a klubmenedzsment, de mindenre felkészülök, ki tudja, mit hoz a jövő. Aztán három év után meglátjuk, hazatérünk-e. Sok érv szól mellette, nyilván legerősebben az érzelmi, de több összetevős kérdés. A feleségemmel fontosnak tartjuk a gyökerek ápolását, a gyermekeinkkel magyarul beszélünk otthon, ez az anyanyelvük, de nem érzik magukat idegennek ebben a közegben sem. A kislányom, ő a nagyobb, hatalmas kincset kapott azáltal, hogy már négy nyelven beszél. Ezek nagy előnyök, de mi nem vagyunk svájciak és nem is leszünk – szögezte le.

Ha már a válogatott szóba került, a 2019-es vb után nem jó szájízzel búcsúzott, fájó pont, hogy elvállalta a szereplést, aztán a középdöntőre már kikerült a keretből. Épp ma kezdjük az egyiptomi vb-n a tornát, ahol régi társai közül az újvárosi Mikler Roland maradt egyedül a csapatban.

– Nehezen értettem meg a két évvel ezelőtt történteket, ami nem volt elegáns velem szemben, de túltettem magam rajta. Tizenhat évig mindig ott voltam, amikor hívtak, de rájöttem, a nemzeti csapat nélkül is van élet, és az ezzel járó több pihenő is nagyon kell már nekem. Követem a válogatott szereplését, nem irigylem őket, mert elképesztő darálásban vannak a fiúk, ha nem heti két meccset játszanak a nagy klubok, akkor karanténban vannak. Egyébként mi is átestünk a koronavíruson csapatommal, úgy voltak tüneteim, hogy negatív teszteket produkáltam, s utána lettem pozitív. Szerencsére enyhe tünetekkel megúsztam. Visszatérve a vb-re, csoportunkban a németek lesznek az elsőségért ellenfeleink, ha őket megverjük, esélyünk lesz a középdöntőben a célok elérésére. Ez a jó ilyenkor, vége az edzésnek, hazamegyek, a gyerekek futkároznak körülöttem, közben nézem a fiúkat a tv-ben szakmai szemmel, de van, amikor előjönnek az érzelmek is. Nagyon szurkolok nekik.

Megjegyeztük, pályafutása úgy lehetne kerek, ha azt Dunaújvárosban zárná le, mondjuk egy gálamérkőzéssel. Erre mosolyogva mondta, ez még nem fordult meg a fejében, de remek ötlet, szívesen benne lenne. – Engem itt tanított meg Imre Vilmos az alapokra, nagyon sok helyen és jó közegben szerepeltem, de úgy indultam el utamra, hogy felkészített mindenre. Ezért gondolok mindig nagy hálával ezekre az évekre, ezúton is köszönöm mindenkinek, aki ezt olvassa, és része volt benne. Tényleg remek a felvetés, abszolút megfontolandó, a résztvevőket sem lenne nehéz összehozni. Akkor két és fél év múlva térjünk rá vissza, várom a hívását!

Az itthoni otthon most Veszprém

Arra a kérdésre, Magyarországon számukra hol van az otthon, azt felelte, ez jelenleg Veszprém – felesége családja itt él – és persze Kenyeri, illetve Budapest. Dunaújvárosba már csak ritkán tud eljutni, ráadásul a régi társak, barátok közül nagyon sokan elmentek, csak páran telepedtek le itt, akikkel találkozhat. Azonban telefonon tartja a kapcsolatot például Zubaival, Miklerrel, Rostával, Sándor Ákossal pedig hetente beszélnek, ő fontos barát számára, ugyanis a sportszállón a lakótársa volt a kezdetekkor. Sőt, amikor György László és Imre Vilmos, egykori edzői vették át a Balatonfüred NB I-es csapatának irányítását, megkereste őket is, sok sikert és számos tehetség kinevelését kívánva.