Ők még a játék iránti óriási alázattal léptek a pályára

Az UTE korábbi játékosa azzal kezdte, mindig, mindenhová győzni megy! Nagyvenyimen is persze inkább arról volt szó, hogy jól érezzék magunkat és esetleg élményt szerezzenek azoknak, akik kijöttek a kedvükért, mert annyi sok év távlatából is kíváncsiak rájuk.

– Tényleg parádés jó hangulatban vagyunk, aminek az az oka, hogy azokkal a társakkal találkoztunk, akikkel hosszú ideig egy klubhoz tartoztunk és ütöttük a vasat. Sajnos az utóbbi időben kevesebb alkalmunk volt a hasonló összejövetelekre – tette hozzá.

– Amennyiben csoda történne, és visszafiatalodnának, ez a csapat nagy eredményekre lenne képes ma is?

– Hát, BL-győztesek azért nem lennénk. Viszont egészen biztos, hogy a mai körülmények és edzésmódszerek között, mi, az akkori tudású játékosok jóval komolyabb eredményeket érhetnénk el! Erről is beszélgettünk, hogy ha vissza tudnánk egy időgéppel utazni, akkor mi lehetne? Az biztos, hogy a mai labdarúgókat és az utánpótlást irigyeljük az infrastruktúra és a körülmények miatt, de másért már nem.

– Hol vannak a mai Véber Gyurik?

– Ilyenkor lehetne mondani a grundos példabeszédeket, de én sem onnét jöttem. Az enyém a „majdnem grund” volt, a lakótelep, hiszen én már ’69-ben születtem. Ott gyűltünk össze, akik szerettünk futballozni. Néhány hete visszakerültem az Újpest utánpótlásba edzőnek. Elég érdekes dolgokat látok… Gyakorlatilag le lehetne ásni a föld mélyéig, hogy a mai állapotnak mi az oka?! Én sem tudom elfogadni, hogy nincsenek tehetséges labdarúgók Magyarországon. Az viszont tény, hogy az utóbbi néhány tíz évben egy-két kivétellel, nem nagyon kerültek felszínre belőlük. Ezért a színvonal is egyre rosszabb. A másik komoly probléma, hogy még mindig nagyon sok külföldi játékos van a kluboknál, pedig a cél az lenne, hogy minél kevesebben legyenek. Nagyon érdekes dolgok zajlanak a mai magyar futballban, pedig csodálatos körülmények között végezheti mindenki a munkáját.

– Edzőként nem rakja túl magasra azt a bizonyos lécet?

– Igen, ezt a kritikát már megkaptam, jelesül Kovács Feri bácsitól, akit a korábbi edzőim közül máig a legnagyobb tiszteletben tartok. Ő azt mondta, azt el kell felejtenünk, hogy magunkhoz, vagy az előző generációhoz mérjük a mai gyerekek tudását. Én viszont nem is erről beszélek, hanem a hozzáállásról, az alázatról és általában a futballról alkotott filozófiáról.

– A régi nagy öregek…

– A tudásra értve azt már én is beláttam, hogy az van, ami van, de az alázat hiányát nagyon fájlalom. Nagyon nagy tévedésben vannak azok, akik a mi generációnkról azt mondják, csak a sértettség szól belőlünk, amikor kritizálunk. Persze lehet, hogy sokkal bohém­abbak és vagányabbak voltunk a maiaknál, de mi valamennyien a játék iránti óriási alázattal léptünk a pályára. Pontosan ennek volt a táptalaja az is, hogy olyan anekdotákkal tudunk előrukkolni, amik nyomán mindannyian dőlünk a nevetéstől.

– A vagányságot lehet tanítani?

– Azt gondolom, ez alkat kérdése is, és ilyennek születni kell. Megmondom őszintén, hogy ettől függetlenül minden csapatomnál megpróbálom ezt meghonosítani, mert ezt a sportot eredményesen csakis jókedvűen és vagány módon lehet űzni. Tehát nem biztos, hogy ez tanítható, de ha egy, az ilyenre nyitott ember sok időt eltölt egy olyan öltözőben, ahol efféle egyéniségekkel találkozik, akkor előbb-utóbb ragadni fog rá valami belőle.

– A futball örök?

– Természetesen. A gyermekeink és majd az ő utódaik is fogják játszani. A kérdés az, hogy milyen színvonalon, de továbbra is fenntartom, hogy nem azzal van a baj. Aki tehetséges, az majd úgyis előre jut vele.