Pálinkás András: nem pusztán tudtak, szerettek is futballozni

Az élvonalban mindössze öt meccsen állt a háló előtt, az MTK-ban és a Vasasban, az NB II-ben pedig a legjobb kapusnak tartották, ötszáz alkalommal védte csapatai hálóját a 71. születésnapját a minap ünneplő Pálinkás András. A sportember tavaly nyár óta ismét Dunaújvárosban tevékenykedik a DPASE kapus­edzőjeként, két évtized elteltével tért vissza az acélvárosba. Anno a legmagasabb osztályba szerződött ezen munkakörben, ezúttal a harmadik vonalba. Beszélgetésünk apropója most nem az ismételt munkavállalás, hanem a 2000-ben szerzett aranyérem.

– Dunaújváros előtt Érden dolgoztam, Kozma Mihály pályaedzőjeként a második vonalban, majd Varga Zoltán invitálására érkeztem Fejérbe, egy évvel később jöttek Egerváriék az MTK-ból. Sanyi nem volt ismeretlen, előzőleg, a kilencvenes évek elején dolgoztunk közösen Kispesten, bajnokok lettünk, Mezey György volt a vezetőedző, valamint előzőleg Both Józseffel is aranyat nyertünk. Bicskei Bertalan félévkor távozott, Both–Kenyeres–Pálinkás volt a szakmai stáb, aztán érkezett Mezey, vele szintén első helyen zártunk. A BEK-ben az olasz bajnok Sampdoriát kis híján kiütöttük 1991 őszén. Itthon 2–1-re nyertünk, Genovában 3–2-re kikaptunk. A végjátékban Csábi bedobása után román csatárunk, Adi Negrau egyedül fejelt az ötösön, a kapus, Gianluca Pagliuca a rövid kapufánál állt, centerünk a hosszú sarokra csúsztatott, én ugrottam fel a kispadon, hogy gól, ott vagyunk a főtáblán, ám a kapus elképesztő bravúrral odaért. Addig nem ismerték, utána lett válogatott, közel negyvenszer szerepelt a Squadra Azzurrában.

Pálinkás sportolói karrierjét 1987-ben fejezte be a Ganz-Mávag együttesében, elvégezte a TF-en a szakedzőit, a BVSC-nél kezdett edzősködni, majd következett a Honvéd, a két bajnoki aranyérem. Mezey Györggyel tartott Kuvaitba is, a hazatérés után ismét a BVSC volt a munkáltatója. Útja ismét találkozott a korábbi szövetségi kapitányéval, 1988-ban Mezey ismét leült a magyar válogatott kispadjára, Pálinkásra bízta a kapusok felkészítését. Pár hónap múlva a szakvezető távozott, Pálinkás is elköszönt a címeres mezes együttestől.

– Érdekes időszak volt, akkoriban nem a szövetségi kapitány állította össze válogatottat, hanem a rendőrség. Tatán edzőtáboroztunk, kirobbant a bundabotrány, sorban vitték el a játékosokat. Zaklatott hangulatban utaztunk Máltára, 1988. decemberében, 2–2-es döntetlent játszottunk vb-selejtezőn, Gyuri mondta, ilyen körülmények között nem vállalja a munkát, elment Finnországba.

Pálinkás maradt itthon, dolgozott a hazai kapusokkal, például a válogatott első számú portásával, Petry Zsoltal. Vele került a kilencvenes évek közepén a török fővárosba, Ankarába szerződtek, a tréner a Genclerbirligi kapus­edzője lett. „Nagy, ambiciózus klub volt. Az első csapat portásai mellett az utánpótlásnak is én tartottam a tréningeket, egy év után hazajöttem, Zsolt Belgiumba szerződött, én meg a vas­utasokhoz. Később a légiközlekedésieknél vállaltam munkát, a MALÉV csapatának vezetőedzője lettem, aztán Érdre kerültem, onnan a Dunaferrhez.

Az első néhány hónapban ingázott a két város között, aztán az acélvárost választotta. Logikus döntés volt, hiszen a gárda végül az 5. helyen végzett a bajnokságban, Varga Zoltán a vállával bajlódott, a szezont már nem ő, hanem Ebedli Ferenc irányításával fejezték be a piros-fehérek, a klub irányítói új szakvezető után néztek.

– Abban, hogy Egervári ide került, volt szerepem nekem is. Varga Zoltán lejáró szerződését az egyesület nem újította meg, Gróf András ügyvezetővel beszélgettem, én mondtam neki, lenne javaslatom, ugyanis bár Egervári toronymagasan vezeti a bajnokságot az MTK-val, nem hosszabbítanak vele, mert holland irány következik, Sanyi rövidesen szabad lesz. Gyorsan meg is állapodtak, 1999 nyarán indult a közös munka. Olyan állomány jött össze, hogy joggal gondolta mindenki, ott leszünk az élmezőnyben. Itt volt már Tököli, Lengyel, Salamon, Rósa, Zavadszky, akik a hazai mezőnyben meghatározónak számítottak, jött Orosz, Molnár, Rabóczki a Hungária körútról, Kiss György Nyíregyházáról. A sikerekhez kellett Egervári remek pedagógiai érzéke, meg a rendkívül jó csapatszellem.

Pálinkás két, megbízható hálóőrrel, Rabóczki Balázzsal és Bita Lászlóval dolgozott. Rabóczki az MTK-nál alig jutott szóhoz Babos Gábor mellett, hihetetlen bizonyítási vágy dolgozott benne.

– Rabó remekül teljesített nálunk, később visszanéztem a meccseinket. Csak az első bajnokin, Debrecenben kaptunk ki a végjátékban, gyakorlatilag minden meccset nagyon simán nyertünk – néhány döntetlen mellett –, Rabóczkinak elképesztő bravúrjai voltak. Az ellenakcióból pedig gólt lőttünk. Amikor kellett, Bitát is nyugodtan be lehetett állítani, ő is megoldotta a feladatot, akkor sem izgultam, amikor ő állt a vonal elé. Nagyon jó csapatunk volt, ha nincs a válság az anyacégnél, évekig sikeresek lehettünk volna közösen, komoly tudás volt a játékosok lábában és fejében. Olyan egyéniségeink voltak, amilyeneket ma már nem nagyon találok a pályákon. Egyéniségek játszottak nálunk, mindenki tisztában volt azzal, hogy csak akkor lehetünk sikeresek, ha együtt húzzuk a szekeret. Továbbá tudtak futballozni, nem a csak meccseken, az edzéseken is remekeltek, élmény volt nézni az egymás elleni játékot a gyakorlások során is.

Egervári és Kenyeres a bajnoki arany, ezüst, majd 4. hely után visszatért az MTK-hoz, ahova szerették volna magukkal vinni Pálinkást is, de a klub tulajdonosa ragaszkodott a bevált kapusedzőhöz, Kakas Lászlóhoz. Pálinkás maradt a csődközelbe kerülő Dunaferr­ben, dolgozott Tornyi Barnabás és Gálhidi György mellett, majd Újpestre távozott, ahol megtalálta a számítását, 12 szezont húzott le a liláknál. Több szakvezető munkáját segítette, valamint tíz évet dolgozott az U21-es válogatottnál. Miután a legmagasabb szintű kapusedzői képesítéssel rendelkezik, az UEFA ajánlása alapján a honi edzőképzőn a hazai hálóőrök C-licences képzését vezeti.

– A belga tulajdonos két éve nem hosszabbította meg a megállapodásomat Újpesten, nem volt csapatom. Azóta tehetséges fiatalokkal foglalkoztam a Budai FC-nél, tavaly nyáron pedig Bita László technikai vezető keresett meg, nagy örömmel tértem vissza. Olyan boldog voltam, amikor beléptem ismét a régi öltözőbe a sporttelepen, mint két évtizede. Mondjuk azóta nem sok minden változott. Arra gondoltam, de jó, hogy újra itt lehetek. Jöttek elő a régi emlékek, mondtam is a srácoknak, itt húsz éve nagyon nagy dolgok történtek, bajnoki aranyérmesek öltöztek itt, az ország legjobb csapata futott ki a pályára. Nyilván NB I-es aranyéremről a maiak nem álmodozhatnak, mert azóta változott a világ, de szép sikereket elérhetnek a futballban. A stadion szép, ez volt az első, modern létesítmény az országban. Nagy vonalakban rendben van, de teljesen most sincs kész. Sokat szépítettek rajta, a régi klubházzal szemközti, új főépület az öltözőkkel már modern, de még mindig nem foglalhattuk el. Remélem, rövidesen erre is sor kerül.

Édesapja is élvonalbeli kapus volt

Pálinkás András édesapja is kapus volt, ráadásul az élvonalban, a ’30-as, ’40-es évek fővárosi együttesében, a Gamma FC-ben védett, nem is rosszul, együtt szerepelt a későbbi szövetségi kapitánnyal, az akkoriban a klubot játékosként, majd edzőként is szolgáló Sós Károllyal. Fia alig 9 évesen jelezte, ő a kapuban szeretne bizonyítani, a családfőnek nem volt ellenvetése. Pálinkás András a III. Kerületi TVE együttesében kezdte a futballt, később ott is mutatkozott be a felnőttek között, majd a katonaság alatt a Honvéd Papp József SE gárdájában szerepelt. Az alacsonyabb osztályú bajnoki meccsek után nagy csapat jelentkezett érte, az MTK, ahol két meccsen kapott lehetőséget az élvonalban. A kevés játékperc miatt a BVSC NB III-as csapata következett, felkerültek az NB II-be, 1973-ban nem kisebb névvel szerepelt egy brigádban, mint Törőcsik Andrással. A népszerű Kese aztán Újpestre szerződött, ahol komoly karriert futott be. Pálinkás a Vasasba került, három bajnokin állt a vonal előtt, ám olyan riválisokkal kellett megküzdenie, mint Mészáros Ferenc, azaz Bubu, valamint Tamás Gyula. Védeni akart, ezért távozott, a későbbiekben csak második ligás együtteseket erősített, szerepelt a Vasas Izzóban – itt együtt futballozott a későbbi MLSZ-elnökkel, Kisteleki Istvánnal –, a két klub fúziója után a hálóőr megfordult a Váci Izzóban, aztán Dorogon, Baján, pályafutását a Ganz-Mávagban zárta, közel a negyvenhez.

Két fia és egy lánya van, egyik sem kötött barátságot a labdarúgással, előbbi kettő úszott, a lánya nem sportol, modellként tevékenykedik.