Kenyeres szerint a csapategység volt a legfontosabb a sikerükben

Pomáz

A nyolcvanas évek derekán a legtehetségesebb hazai szakvezetők között emlegették, az MTK korosztályos csapatainál dolgozott, ritkán fordult elő, hogy nem az ő csapata szerezte meg az aranyérmet. Nagy karriert jósoltak neki szakvezetőként, azonban a felnőtt kihívások helyett maradt az utánpótlásnál.

– A karibi szigetvilágban, Grenadán másfél évet dolgoztam szövetségi kapitányként, az MTK tulajdonosa, Várszegi Gábor volt a főkonzul, az ő ajánlására kerültem oda 1997 januárjában. A Concacaf-zónában szerepeltünk, akkor világbajnoki selejtezőkre nem került sor, a térség országai számára rendezett Shell Kupán szerepeltünk. Az ország százezres, jól éreztem magam, mondjuk futball tekintetében – eleve a lélekszám miatt – nem tartoznak a világ élvonalába. 1998 őszén jöttem haza, nyárig visszatértem az MTK ifi együtteséhez. Egervári Sanyi abban az időben Pölöskei Gáborral irányította az MTK felnőttcsapatát, bajnoki címet nyertek 19 pontos előnnyel.

Előzőleg Kenyeres egy évet már dolgozott a későbbi szövetségi kapitánnyal, a ´90-es évek derekán, a ­BVSC-nél. Komoly esélyük volt az arany­éremre – végül a Fradi lett a bajnok, a zöld-fehérek a mindent eldöntő meccsen Zoran Kuntic góljával 1–0-ra nyertek a Népstadionban –, az ezüst jutott nekik. A klubot irányító igazgató, Mezey György ült a kispadra, Egerváriék távoztak, három éven át külön dolgoztak, majd jött az acélvárosi lehetőség.

– Sanyi a Hungária körúti pályaedzőjének, Pölöskeinek felajánlotta, hogy kövesse Dunaújvárosba, de nemet mondott, nem akarta elhagyni az MTK-t és a fővárost. Jött a holland Henk ten Cate, aki átvette az irányítást, én pedig természetesen örültem, hogy a Dunaferrnél közösen folytatjuk. Családi kötelékek is összekötnek, Sanyi húga a nejem, tehát sógorok vagyunk. De nem ez volt a döntő a közös munkavállalások során, ugyanazt gondoljuk a futballról mindketten.

Következett az Fejér megyei munkavállalás. Pálinkás András kapusedző – akivel szintén dolgoztak előzőleg – egy évvel korábban, a csapatot az élvonalba juttató Varga Zoltán invitálására érkezett, marad a megszokott munkakörben, Egervári és Kenyeres viszont új arcnak számított az öltözőben.

Rendben van, ezt boldogan írják alá, ugyanis még soha nem voltak bajnokok

– Tudtuk, hogy jó a csapat, erős a keretünk. Gróf Andrással tárgyaltam, az én szerződésem sávos megoldásokat tartalmazott. Akkor kerestem jól, ha az első ötben helyezkedtünk, ezzel nem is volt gond. Volt egy megfelelő alapfizetésem, hozzá a meccs­prémium, valamint a végén a helyezési pénz. A vezetők úgy gondolkodtak, legyünk az élmezőnyben, az előző idényben az 5. helyre futott be az együttes, innen szeretett volna mindenki előrelépni. Sikerült is. Emlékszem, abban állapodtunk meg, ha szezon közben a hatodik helynél lejjebb tanyázunk, a győzelmekért nem jár prémium, amit gond nélkül elfogadtam, a játékosállomány ismeretében jogos elvárás volt a tabella eleje. Nem felejtem el, tárgyaltunk a részletekről a vezetőkkel, megjegyeztem, érdemes feldobni még egy kis pénzt, ha megnyerjük a bajnokságot. Az illetékesek ültek velem szemben, és mosolyogtak. Közölték, rendben van, ezt boldogan írják alá, ugyanis még soha nem voltak bajnokok.

Aztán indult a szezon, vesztes bajnokival, Debrecenben. A játékkal nem volt gond, azonban a hajdúságiak a végén betaláltak és megnyerték a derbit.

– A szezon kezdése előtt edzőtáboroztunk, a fiúk a végére elfáradtak. Egy erős lengyel gárdával találkoztunk a hazautazás előtt délutánon, simán kikaptunk. A vezetők elutaztak utánunk az utolsó pár napra, a tompa játék láttán felhúzták a szemöldöküket. Sanyi jelezte, nem lesz gond, kicsit túlhúztuk az edzőtábort, de a bajnokikon nem lesz gond. Jött az első bajnoki, vereséggel, jól játszottunk, a végén pechesek voltunk. Megint nem volt önfeledt a vezérkar, aztán egy évig csak mosolygós arcokat láttunk, ugyanis egyetlen vereséget sem szenvedtünk. Volt összesen hét döntetlenünk, a többi meccset megnyertük. Nagyon jól játszottunk minden mérkőzésen. Erősek voltunk, hétről hétre jobban futballoztunk. Jó volt a szerkezet, voltak fiatalok, idősek, akadtak egyéniségek, szürke eminenciások, akik a munkát végezték, kimondottan jó egyveleg volt. Nagyravágyóak voltunk, nem csak az edzők és a vezetők, a játékosok is. Arra nyilván nem gondoltunk, hogy 43 meccsen veretlenek maradunk, menet közben összeért a brigád. Ha voltak is nehéz pillanatok, mindig akadt valaki, aki eldöntötte a találkozót. Döntő volt, hogy viszonylag sokan tudtak gólt rúgni. Tököli volt a kulcsfigura, minden évben stabilan hozta a 15-20 gól körüli átlagot, ha kapott megfelelő támogatást. Abban a csapatban ezzel nem volt gond, mögötte Orosz Feri közel tíz gólra volt képes, miként Lengyel Feri, Zavadszky Gábor, Rósa Henrik is. Szögleteknél Éger László jól jött fel, ő is gyakran betalált, a balhátvéd Kiss György pedig átlövésből. Igor Nincsenko már túl volt pályafutása csúcsán, de így is tudott segíteni. Ha Oroszt mondjuk Nicsenko váltja – általában ez zajlott –, akkor nem kell pánikba esni a kispadon. Nálunk Tököli szinte meccsenként betalált, de a többiek is besegítettek, ez volt a mi erőnk, a sok rúgott gól. Valamint az, hogy Rabóczki zseniálisan védett.

A kapus a vezetőedzővel együtt az MTK-ból, Molnár Zoltán és Orosz Ferenc társaságában érkezett.

– Tisztában voltunk Rabó képességeivel. A Hungária körúton alig jutott szóhoz, ugyanis az európai szinten is klasszisnak számító – később ezt Hollandiában is bizonyította – Babos Gábor mögött alig kapott meccset, mindenütt első számú hálóőr lett volna 21 évesen. Nálunk remekelt, amikor néztem az összefoglalóinkat, elemeztem a meccseket, mindig találtam olyan momentumot, amikor hatalmas bravúrral mentett, az ellenakcióból pedig gólt szereztünk. Óriási érdemei voltak a bajnoki címben, a szezonban 8-10 pontot neki köszönhettünk. Gyorsan kialakult az alapcsapat, amelyen csak sérülés, vagy eltiltás esetén változtattunk, formaingadozás nem nagyon volt.

Az új, 2000/2001-es idényben is sokáig vezették a tabellát, végül a Fradi két ponttal megelőzte az együttest. Érdekesség, hogy az utolsó fordulóban nem egy időben kezdődtek a meccsek, a fővárosiak később játszhattak. Az újvárosiak is nyertek, miként a zöld-fehérek is, utóbbiak lettek a bajnokok. A következő szezonban is ott voltak az élmezőnyben, az anyagi gondok ellenére végül a 4. helyre futottak be. Egervári és Kenyeres az MTK-hoz távozott, a Dunaferr pedig a következő évet már ifistákkal fejezte be, ki is zuhant a legmagasabb osztályból. Az edzőpáros aranyérmet szerzett a fővárosiakkal.

A következő szezont a 6. helyen fejezték be, dolgoztak a Vasasnál, Kuvaitban az el-Salmiya együttesénél – bajnoki ezüstöt nyertek –, aztán hazatértek, Győrben bronzot kaptak a nyakukba. A következő idény felénél a tulajdonos felállította őket, rövid szünet után az U20-as válogatottnál vállaltak munkát, az egyiptomi világbajnokságon bronzérmet szereztek a fiatalokkal. A felnőtt nemzeti együttesnél három évet töltöttek, sorsukat az amszterdami, 8–1-es vereség pecsételte meg 2013 őszén. Kenyeres fél évvel később került Felcsútra, ahol szekcióvezető lett, majd onnan igazolt négy esztendeje a Videotonhoz, ahol a teljes utánpótlást dirigálja.

– Kovács Zoltán sportigazgató keresett meg, kikért a PFLA-tól, a két klub megegyezett, azóta a Sóstói Stadionban tevékenykedem. Komoly kihívás, élvezem a munkát. A körülmények nagyságrendekkel jobbak, mint mondjuk tíz esztendeje, hatalmasat fejlődött a hazai infrastruktúra. Már nem valószínű, hogy felnőtteknél vállalok munkát. Anno voltak lehetőségeim, nemet mondtam, ugyanis Egervári Sanyival remekül kiegészítettük egymást. Sokat tanultam tőle, nagyon jó meglátásai voltak, öröm volt vele dolgozni. A vezetőedző és a pályaedző viszonya a bizalmon alapul, mi kiválóan dolgoztunk együtt, ezért nem lettem első számú dirigens az NB I-ben. Sanyi megbízott bennem, a válogatottnál is komoly feladatokkal bízott meg, hitt bennem, nem csak arra használt, hogy bójákat tologassak, vagy kávét főzzek. Tudok ilyenekről a szakmai stáboknál, nálunk más volt a helyzet.

Szívesen emlékezik az újvárosi évekre

A pályaedző érthetően szívesen emlékezik az ezredfordulóra, a Dunaújvárosban töltött három év nagyon intenzív időszak volt számára a futball tekintetében.

– Nem úgy jártunk le a fővárosból, ott éltünk Fejérben, Sanyival és Pálinkás Bandival. A sikerek összehozzák az embereket, nagyszerű közösség alakult ki az öltözőben és az irodaházban is. A két, nemzetközi kupaszereplés alkalmával különösen sok feladatom volt, szerda-szombat ritmusban vívtuk a meccseket, hétvégente itthon bajnokik, hét közben pedig nemzetközi meccsek vártak ránk, mielőtt búcsúztunk a nemzetközi kupáktól. Én voltam a megfigyelő, akkoriban nem voltak ezek a modern rendszerek, amikor az interneten nyomon követhető minden a világhálón, mi a saját tapasztalatainkra hagyatkoztunk. Gróf András ügyvezetővel sokat utaztunk, együtt néztük az ellenfeleket, a sorsolásokra is mi utaztunk. Abban az időszakban vele és az edzőkollégákkal sokkal több estét töltöttem, mint a feleségemmel.