Ladányi Balázs már harminc éve azt csinálja, amit szeret

A kupasorozat talán legjobban várt szórakoztató eseménye a döntetlenre végződött Dunaújváros csillagai – Nemzeti Sport válogatott összecsapás volt. Előbbi együttes tagjai közé a helyi sportélet legendás alakjait választották be. Közülük jó néhánnyal sikerült beszélgetnünk.

A csapatkapitányi posztra olyan sportembert szokás választani, aki már „letett valamit az asztalra”. A női vízilabda korábbi klasszisa, a Dunaújvárosi Egyetem-Maarsk Graphics Európa-bajnok szakosztályvezetője, Kis-Primász Ágnes még akkor is tökéletes választás volt a csillagok vezetésére, ha a játék nem a vízben, hanem egy kézilabdapályán zajlott! A beszélgetésünket az ő esetében egy döbbenetes információval kezdte: – Nagyon izgatott vagyok! Igaz, hogy néhány meccset végigküzdöttem már, de ez azért mégiscsak számomra szokatlan terep, és szeretnék helytállni a többiek körében. Persze itt is adottak a dolgok a sikerhez, hiszen van labda, egy jó csapat és még gólt is lehet lőni, de azért van bennem feszültség rendesen. Pláne, hogy egy különleges csapattal lépünk a pályára, lányok és fiúk vegyesen... Ebben az együttesben mi, lányok hárman vagyunk, már a bemelegítésnél is kiderült, hogy ezek a fiúk igazi úriemberek, és ezért bízom benne, hogy végig elnézik majd a hibáinkat.

A rendezésről így vélekedett: – Mára már igazi nagy rendezvénnyé nőtte ki magát a Carissa Kupa, amin én is megjelentem már néhány alkalommal. Ma is nagyon színvonalasnak találom, és ezért gratulálok a szervezőknek. Átérzem a feladataik súlyát, hiszen én is tudom, hogy mekkora feladatot jelent egy ilyen nemzetközi torna megszervezése és lebonyolítása.

Pár szót ejtett a klubról is: – A vizes közegben helyreállt az életünk, már itthon szervezzük az egyesületünk tevékenységét. Szép eredményeket tudhatunk magunk mögött az utánpótlás- és a felnőttszinten egyaránt. Hál’ Istennek mindig van mit csinálni, nem kevés a dolgunk. Nyilván egyszer minden szériának vége szakad, amiből tanulni kell, de én azt gondolom, hogy még az út elején vagyunk, és abban bízom, hogy nem mostanában kell arról beszélnünk. Mindenképpen óriási teher volt az elmúlt egy évünk, amíg úgymond otthon nélkül voltunk, hatalmas könnyebbség, hogy végre újból fedél van a fejünk fölött.

Nagy örömmel fogadták és látták Ladányi Balázst is, aki ezúttal az igazi barátságos arcát mutatta be, sziporkázó, csípős humorral kezelte nem csak a jégkorongos társait. Bár az eseményt a profilja a labdarúgáshoz kötötte, de a közönség soraiban ezen a délután is sokaknak megdobbant a szívük, amikor meglátták őt, vagy éppen találkoztak vele.

– Milyen tapasztalni, hogy még mindig sokan szeretjük?

– Amikor ehhez hasonló eseményekre, vagy gálameccsekre jövök, akkor igen, de sajnos elég keveset tudok itthon lenni.

– Azt hallottam, hogy a jégkorongozók a labdarúgásban is jók!

– Nekem is volt olyan korszakom, hiszen amíg tudtunk futni, addig a foci is jól ment. Amióta leálltunk, azóta álló vagy gombfocit talán még tudunk játszani. Azt azért tudni kell rólunk, hogy amennyiben olyan rendezvényt hirdetnek, amelyen valakinek segíteni tudunk, akkor – ha az időnk engedi – biztosan megjelenünk. Most is ezt tettük.

– Most is jól érzi magát a hokis világban?

– Igen, ma is a helyemen vagyok, már több mint harminc éve azt csinálom, amit szeretek. Annál nincs jobb dolog, amikor a hivatásod a szerelmed (persze a feleséged mellett). Valahogyan ezt kéne elültetni a mai fiatalok fejében, hogy időben felismerjék azt, mi a fontos a számukra, és csak azzal foglalkozzanak, ne későn ébredjenek rá arra, hogy mit veszítettek el általa. Szeretném, ha ők is hasonlóan sikeres karriert futnának be, mint ahogyan mi tettük!

– Mi kell ahhoz, hogy egy gyerekből jó jégkorongos legyen?

– Mindenekelőtt a nagyon sok munka. Emellett igen sok mindenben kiválónak kell lennie valakinek, hogy a mai világban a legjobbak közé kerülhessen. Nem elég jól korcsolyázni és ugyanúgy kezelni a korongot, fejben is annak kell lenni. Látni a pályát, megfelelő reakcióidővel rendelkezni, és legyen tökös, aki ezt akarja csinálni. Persze lehetne ezt még tovább is sorolni. Az a legnehezebb, amikor van egy sor jó játékosod, de a felsoroltak közül hiányzik belőlük egy valami. Olyan ez, mint amikor az ünnepelt tortát kap ajándékba, de egy szelet nincs meg az egészből. Ezt a tehetetlenséget a legnehezebb feldolgozni, amikor látod, hogy szinte tökéletes talentummal találkoztál, de az egyik nagyon fontos dolog hiányzik belőle. Ennek az adottságnak a pótlása szinte lehetetlen.

– A tizenkét éves Ladányi Balázsról is mesélne?

– Most jöttem egy komoly jégkorongmeccsről, ahol az U 12-ben játszott Ladányi Balázs. Eléggé furcsa, hogy bemondják ezt a nevet, felkapom rá a fejem, de közben a lelátón könyökölök.

– Félő, hogy túl nagy a teher a vállán, könnyen hasonlítgathatják az apja nagyságához. Mit vár el tőle?

– A családban soha nem teszünk rá ilyen terhet. Nem arra neveljük, hogy hasonlítson az apjára, hanem azt szeretnénk, szeresse ezt a sportot, és abban bízom, akkor tesz is azért, hogy ő is sikeres legyen benne. Nem vagyok ellene, hogy jégkorongos legyen, de nem is akarok száz százalékig azt csinálni belőle. Az ő kis életében dőljön el, hogy mi lesz belőle, sikeres magán­ember vagy sportoló. Nem én vagyok az edzője, de soha egy szót sem szólok bele, hogy mit csináljanak.

– Miként lehet megtanulni a zseniális korcsolyázás tudományát?

– Nagyon sok gyakorlással. Nálam annyi volt a „titok”, hogy annak idején a későbbi csapattársaim előbb kezdték a jégkorongot. Ezért nagyon sokat kellett küzdenem azért, hogy a többieket egyáltalán utolérjem, nem hogy megelőzzem. Talán ez hozta azt a küzdőszellemet, mely végigkísért a pályafutásom alatt. Nem megbántásból, de a hasonló mentalitás hiányzik a mostani generációból. Bízom abban, hogy a fiamban helyére kerülnek azok a fogaskerekek, amik majd a helyes vágányra vezetik őt, és elfogadja a rá váró nagyon sok hajtást és küzdelmet.

– A kis Ladányi mosolygós gyerek?

– Igen, jókedvű srác, de ezt miért kérdezi?

– Azért, mert az „öreg” Ladányi évtizedeken keresztül olyan keményen nézett, mint egy filmbeli, rettenthetetlen akcióhős…

– Csak a jégen, mert ott úgy kell... A mosolyt meghagytuk a győztes meccsek végére! –mondta nevetve.