Vízi Gábort semmi nem tudta elválasztani attól, hogy edzőként dolgozhasson

A Rácalmás SE trénerével hetvenedik születésnapja alkalmából a Magyar Kajak-kenu Szövetség honlapja, a kajakkenusport. hu közölt interjút.

Nem példa nélküli ugyan a sportágban, de ettől még óriási fegyvertény, hogy ma is aktívan edzősködik. Az ön esetében ez minek köszönhető?

– Biztosan sok összetevője van, de a legfontosabb, amit szeretnék kiemelni, hogy miután nyugdíjba mentem a vasgyárból, ahol dolgoztam, megbetegedtem. Halálos betegséget kaptam, vastagbélrákot. Akkor keresni kezdtem, hogyan gyógyulhatnék meg, és találtam egy olyan embert, aki műtét és kemoterápia nélkül talpra állított. A mostani erőnlétemhez az is hozzájárul, hogy azóta a tőle tanult elvek szerint élek.

Választhatta volna az aktív, de kényelmesebb nyugdíjas életet is, edzői kihívások nélkül…

– Negyedik éve lesz, hogy megkerestek a Rácalmás SEtől azzal, hogy szeretnék a kenus szakágat fejleszteni, vállalnám-e a feladatot. Megkérdeztem a korábban engem kezelő Kovács-Magyar Andrást is, mi a véleménye, bevállaljak-e a betegségem után egy ilyen megbízatást. Azt válaszolta, hogy kimondottan javasolja… Meghánytam- vetettem magamban is a dolgot, aztán igent mondtam. Így kerültem vissza a sportágba.

Annak idején, fiatal srácként hogyan kezdődött a sportpályafutása?

– Dunaújvárosban egy olyan háztömbben laktam, ahol huszonegy lépcsőház volt, és az ottani egykorú srácokkal – voltunk jó páran, vagy tizenöten – elhatároztuk, hogy lemegyünk a Dunára, és kajakozni fogunk…

Sok kenus történet indult így…

– Igen, ugyanis a telepen azt mondták, hogy csak kenuzni lehet, így hát azt kezdtük el. Csináltuk is lelkesen, de egy idő után már csak ketten maradtunk a barátommal, a többiek lemorzsolódtak. ’66-ban aztán közbeszólt a katonaság, elvittek határőrnek 27 hónapra. Amikor leszereltem, megpróbáltam visszatérni a versenyzéshez, de nem igazán sikerült.

Itt akár egyszer s mindenkorra véget is érhetett volna ez a „vízi történet”…

– Akár így is történhetett volna, de pár évvel később, ’78-ban megkerestek az egykori sporttársak, volna- e kedvem edzőként viszszatérni közéjük. Főállásban maradtam a munkahelyemen, ahol villamosgép-szerelőként és tekercselőként dolgoztam, majd délutánonként háromtól mindennap edzést tartottam. Sikeresen dolgoztunk a versenyzőimmel egészen 2004-ig, amikor váratlanul kirúgtak a tanítványommal együtt, aki csak harmadik lett az Eb-n, és nem jutott ki az olimpiára. Aztán szerettem volna visszatérni, de akkor nagyon megharagudtam, végül csak 2014-ben kerültem vissza.

Kikre a legbüszkébb a mindenkori tanítványai közül?

– Sok tanítványom volt, és mindre büszke vagyok. Ha a nemzetközi szintű eredményeket nézzük, akkor Pálizs Attila nevét emelhetjük ki, aki világbajnok lett és olimpiai helyezett, valamint Malomsoki Sándort, aki ifi és felnőtt világbajnok. A mostaniak közül pedig Horváth Benedek, Bucsi Bence és Bucsi Bálint emelkedik ki a csapatból, ők mindhárman ifiválogatottak.

Az általános szakmai elmélet mellett milyen sajátos, Vízi Gábor-os elvek szerint készíti fel a versenyzőit?

– Az elvégzett munkában hiszek meg a jó technikai képzésben. Amit belefektet az ember, abból lehet kivenni az eredményt. Nekem volt valaha egy nagy munkabírású edzőm, Nagy György, aki anno a tokiói olimpiára készült, ő képviselte ezt, és ez a példa megmaradt bennem örökre.

Nyilvánvaló, hogy az idő múlásával változnak a dolgok szakmai vonalon és az egyén szintjén is. Mi a legnagyobb változás, mi az, amit másképp csinál ma, mint korábban, a betegsége előtt?

– Mára teljesen általánossá vált a különféle tudományos alapokra épülő technikai kütyük használata, amelyekről bizonyos formában már korábban is volt ugyan ismeretem, de most már alapvető kellékeknek számítanak a sportágban. Ezek használatát nekem is be kellett építenem a magam rendszerébe, kiegészítve velük mindazt a tapasztalatot, amelyet negyven év alatt összegyűjtöttem. A technikai eszközök és a hozzájuk kapcsolódó módszerek tekintetében én sokat tanulok a fiatal edzőkollégáktól, ők meg meríteni tudnak az én szakmai tapasztalataimból, ami nagyon jó érzés. Az ifi-vb edzőtáborában ez nagyon működött.

Milyen egy átlagos napja?

– Hű, az eléggé macerás. Van két kertünk, az egyik Kulcson, a másik Kunszentmiklóson. Egyikből be, a másikból ki; nő a gaz rendesen, permetezni is kell, igaz, már ott is csak természetes szereket használunk mérgek helyett. Egészen más íze van így a gyümölcsnek. Aztán ott vannak az edzések is. Most ugyan szabadságon vagyok, de kedden már kezdünk készülni az ORV-re.

Hogyan ünnepli a kerek dátumot?

– Családi körben. Van három fiam – korábban mindhárom kenuzott – és öt unokám. Lesznek hagyományos fogások is, de azért készítünk olyan ételeket, amelyek kimondottan egészségbarátak. A betegségem következtében teljes pálforduláson mentem át. Teljesen más a lelkivilágom, de főleg az étkezésem, és ezen a téren a családnak is próbálunk példát adni.

Milyen sportbéli pillanatokra emlékszik vissza legnagyobb örömmel a torta fölött?

– Nem is annyira eseményekre, mint magukra a versenyzőimre gondolok vissza jó szívvel, függetlenül attól, milyen eredményt értek el. Amikor találkozunk az utcán, mindig jó előre köszönnek, és ez mindig nagy öröm számomra.