Portré

2017.11.25. 09:30

Átlövő, játékvezető is volt, de most a vasat formázza Ihász János

Bizonyára sokan nem tudják, hogy a Bartók színház mögötti zenepavilont Ihász János ötvös és díszkovács készítette.

Jankó Árpád

Most írásunk főszereplőjét nem művészként szeretném bemutatni, hanem a Fejér Megyei Kézilabda Szövetség által a közelmúltban kitüntetett kézilabdázójaként, a kézilabdáért végzett munka jutalmazottjaként.

Ihász János hatvanhat éves, tízéves kora óta együtt él a kézilabdával, a sportágért tevékenykedik. Egy nagyon mutatós plakettet kapott a Fejér Megyei Szövetségtől, rajta: „... a kézilabda életében végzett több évtizedes sportmunkájáért...”

- Tízéves voltam, amikor Matéz Tivadar testnevelőhöz, edzőhöz kerültem. Idősebbek jól emlékezhetnek rá. Ő volt ebben a sportágban a legkiválóbb szakember, aki a Vasvári iskolában dolgozott testnevelőként. Később a két fiam, János-Csuni és Norbert is nála kézilabdázott. Átlövő és irányító lettem a csapatban. Nagyon megszerettem a kézilabdát, ami azután eddigi egész életemben elkísért. Majd a MÜM Szakmunkástanuló Intézetében már elsősként játszottam is a csapatban. A Kohászhoz pedig Hack Ferenchez kerültem tizenhét évesen. Ő felvitt bennünket az NB II-be, de ott már nem szerepeltem. Családot alapítottam, és a másodosztály már sok volt nekem, inkább engedtem Pók Ferenc hívásának a Volánhoz, a megyeibe. De ismét elértük az NB II-es szintet, és mivel már két gyerekem volt, nem vállaltam tovább a játékot. Harmincévesen abbahagytam. Nem voltam egy világsztár, de nagyon tudtam küzdeni a pályán. Gyönyörű élmény játszani egy csapatban, a társak között, és megnyerni a mérkőzést. Ám a kézilabdával nem szakadt meg a kapcsolatom. Közben elvégeztem a képző- és iparművészeti szakiskolát is. Dísztárgyak, vas szobrok tervezésével, készítésével ma is foglalkozom. A családomról pedig elmondhatom, hogy apám futballozott, édesanyám kézilabdázott, húgom is kézizett, akit bíróként később többször kiállítottam a mérkőzéseken.

Ihász János évtizedekig tevékenykedett a kézilabdáért – a megérdemelt kitüntetéssel
Fotós: Zsedrovits Enikő

Az edzősködéssel nem kacérkodott?

- Dehogynem. Rám bíztak egy kölyökcsapatot. Az első meccset még nagy nehezen kibírtam, de tovább nem vállaltam. Az idegeim felmondták a szolgálatot. A kézilabdával pedig a játékvezetés terén kerültem ismét kapcsolatba. Egy edzőtáborban levizsgáztam játékvezetői ismeretekből, bizonyítványt is kaptam, és 1981-ben elkezdtem bíráskodni. Lépegettem előre: megyei, NB II, NB I B és NB I. Kálmán Zoltán volt a párom hosszú évekig. Emlékszem, télen, a síkos út miatt a bírók nem érkeztek meg a Kohász – Ferencváros női találkozóra, így Elek Gyulának, a Fradi edzőjének beleegyezésével mi vezettük le az NB I-es mérkőzést. A beugrásunk jól sikerült, megdicsértek bennünket. Azután sok kupát, tornát levezényeltünk, a fiatalok korosztályában és NB I B-ben is.

Szerette a bíráskodást?

- Nagyon kedveltem. Egyedül édesanyám idegenkedett tőle. Az első két meccsen hallotta, hogyan szidnak a nézőtérről, utána már nem jött ki többet a mérkőzésekre. Szerintem a régebbi játékvezetés jobb volt a mainál. Most adódnak furcsa szabályok is. Például az üres kapus, hét a hat ellen játék nekem nem tetszik. Elveszik a játék szépsége.

János, a bírókat meg lehet környékezni, és nem mindenki tud a csábításnak ellenállni. Voltak esetek az Ihász-Kálmán párosnál, hogy megkeresték?

- Soha nem tudtak befolyásolni. Tiszta lelkiismerettel fejeztem be a játékvezetői pályámat. Persze hogy voltak próbálkozások ravasz célzásokkal, utalásokkal, megjegyzésekkel, például az NB II-be való feljutás esetében. De ezek nem törtek meg engem. Azt azért nagyon sajnálom, hogy jelenleg Dunaújvárosban nincs első osztályban szereplő játékvezető, pedig van kezdőként jelentkező. Az is szomorúsággal tölt el, hogy első osztályú férficsapat sincs a városban. A kétezres évek elején abbahagytam az aktív közreműködést. Ekkor már eljött az az idő, hogy: itt fáj, ott fáj. Ne feledjük, fiatalabb koromban én még salakon, bitumenen kézilabdáztam. Ez nem segített az ízületeknek. Így tehát helyet foglaltam a zsűriasztalnál, és minden fontos mérkőzésre, kupadöntőre elmentem. Ha most belegondolok, tele vagyok szép élményekkel. Most hatvanhat éves vagyok, tehát ötvenhat boldog évet töltöttem a kézilabda varázsában, de most már a nézőtéren van a helyem. Viszont ezt is élvezem. Az is megdobogtatja a szívem, ha ránézek az eddigi utolsó munkámra a Sav-álló – jó cím, nem? – művemre. Ahogy három lemez összekapcsolódik... nagyon szép forma.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában