Te rongyos élet

A napokban ismét megnéztem a Te rongyos élet című magyar filmet, ami az ötvenes évek kegyetlenségeiről, a kitelepítésekről, a kuláklistázásokról, ártatlan emberek tönkretételéről szól. A filmben elhangzott egy mondat az egyik karhatalmi ember szájából, ami eddig valamiért nem tűnt fel, miszerint: akinek nincs félnivalója, annak nem kell félnie, de akinek van, az féljen. Ebben csak az a nagy probléma, hogy akik kiszolgálták a Rákosi-rendszert, azok döntötték el, hogy kinek van félnivalója, és kinek nincs. Nem akarok visszamenni az ötvenes évekig, már csak azért sem, mert akkor még nem éltem, de elég csak a nyolcvanas évekre visszaemlékeznem.

Igazán csak két példát hoznék fel az akkori „szokásjogról” (arról csak zárójelben, engem a Dunaújvárosi Kohász buszáról, amely Bécsbe indult, a dunaújvárosi IBUSZ akkori vezetője kétszer vett le azzal az indokkal, hogy disszidálni akarok). Lelke rajta! De tény az is, amikor 1984-ben a nővérem Várnában nyaralt, megismerkedett egy angolnak hitt házaspárral, és előttük kinyílt. Amikor hazajött, kiderült, az „angol házaspár” magyar besúgók voltak. Az a várnai „barátság” a nővérem állásába került.

Az is tény, amikor az öcsém Kanadába költözött (nem disszidált, nem emigrált), mert elege volt a szocialista világból, be akarták szervezni. Amikor ellenállt, csak annyit mondtak neki, ne okoskodjon, mert egy injekció, és holnap Budapesten ébred. Szerencsére végül békén hagyták. Hogy ezek miért jutottak eszembe? Az ok: a Te rongyos életben elhangzott mondatról, akinek van félnivalója, az féljen. A rendszerváltás után nem kellett félniük a bolsevikoknak, a recski őröknek, a recski parancsnokoknak, az egykori ÁVH-soknak, a nyolcvanas évek pártitkárainak. Itt senkit sem számoltattak el. Remek villákban, még remekebb nyugdíjjal röhögtek a nép arcába, azok, akiktől legalább annyit meg lehetett volna kérdezni: miért?

Miért nem kellett félniük azoknak, akik bűnöket követtek el?

Most már késő! A rendszerváltás óta eltelt már harminc év. A nagy baj az, a fájdalom örök, ahogy Reményik Sándor Nem nyugszunk bele! című versében írja: „E sebek és e fájdalom örök.” Mert bárhova nézünk, mindenhol volt valamilyen kérdőre vonás az egykori szocialista táborban. Hatalommal való visszaélés miatt pert indítottak Eric Honecker NDK-főnök ellen. Letartóztatták, majd szabadon bocsátották. De a Honecker házaspár 1991-ben Moszkvába menekült. Wojciech Jaruzelski lengyel diktátornak nyugalomba vonulását követően számos, a kommunizmus évei alatt elkövetett bűncselekmény vádjával kellett szembenéznie. A rendszerváltás után az utolsó csehszlovák pártfőtitkárt, Miloš Jakešt megpróbálták hazaárulásért elítélni, felmentették – de legalább megpróbálták. A bolgár pártfőtitkárt, Todor Zsivkovot 1989-ben kizárták a kommunista pártból, és 1990-ben letartóztatták. A román diktátort, Nicolae Ceausescut kivégezték a feleségével együtt. És itt most csak a csúcsvezetőkről beszéltünk, de nagyon sok egykori szocialista országban több tucat embert állítottak bíróság elé. Lehet mondani, hogy Kádár János a rendszerváltás pillanataiban meghalt, de volt azért neki néhány szárnysegédje, például Grósz Károly, aki 1988-ban, amikor az ellenzék már mozgolódott, ellenforradalmi veszélyről, fehérterrorról beszélt, és lövetni akarta a népet. Nálunk csak – ismereteim szerint – a már élőhalott 89 éves Biszku Bélát fogták perbe 2010-ben. Az egykori kegyetlen belügyminiszter pere nem fejeződött be, mert 2016-ban meghalt.

Szóval a fájdalom örök. Arra a kérdésre pedig nincs válasz, hogy azoknak miért nem volt félnivalójuk, és miért élhettek békésen azután a rengeteg bűn után, amit a magyar nép ellen elkövettek.