Mindig tiszteltem azokat az embereket, akik olyan munkát végeznek, amire én sohasem lennék képes. Ilyenek az egészségügyben dolgozók, legyenek azok orvosok, ápolók, nővérek, betegszállítók, vagy éppen mentősök. Ugyanakkor nagyon tisztelem a pedagógusokat is, akik – nem hiába nevezik őket a nemzet napszámosainak – naponta fáradhatatlanul, valóban alacsony bérért végzik munkájukat, ami egyre nehezebb, mert ebben az országban mindenkinek csak jogai vannak, a kötelezettségekről pedig mind többen nem vesznek tudomást.
Két unokám van, az egyik 7 és fél, a másik 2 és fél éves, mindkettő kislány. Többször elgondolkodom azon, hogy milyen jövőjük lesz, milyen változások mennek végbe az ő életükben. Én 60 éves vagyok, és ha visszagondolok, mondjuk a 35 évvel ezelőtti történésekre, mennyit is változott a ´80-as évek óta a világ. A hidegháború lezárult, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesett, a kelet-európai országokban lezajlott a rendszerváltás. Volt, ahol vér nélkül, mint hazánkban, de volt, ahol ropogtak a fegyverek, mint mondjuk Romániában.