Nem térnek le a kitűzött útról: a magyar kézilabdának nevelni

A klub irányítójával elsőként a csapat aktuális helyzetét vettük górcső alá, az együttes jelenleg tizenkettedik a tabellán, ugyanannyi ponttal, mint az előtte álló két együttes. 

– A tavalyi év végén az ötödik pozícióban voltak, azóta nyolc mérkőzése tartó vereségsorozatban vannak. Akadnak, akik már világvégét kiáltanak, miként látja a kialakult helyzetet? 
– Szeretnék pár dolgot elmondani és tisztázni. Amint a szezon elején jeleztük, egy építkezési fázis elején vagyunk fiatal játékosokkal, és ne felejtsük, hogy kiesett a csapatból egy ikon, Bulath Anita, aki vezér­egyéniség volt. Meg lehet nézni a statisztikákat, általa meccsenként hat-hét gól és tíz-tizenkét gólpassz hiányzik, persze tudtuk, nem lesz egyszerű a pótlása, így is lett. Azonban az idényt nagyon szépen kezdtük, az ötödik helyünk meglepetés volt mindenki számára, amit persze a sajtó egyből felkapott, és sorra jöttek a megkeresések, illetve elkezdtek ránk aggatni mindenféle jelzőket. Azonban tisztában voltunk vele, az nem a realitás, amit Rapatyi Tamás vezetőedző elmondott nem egyszer, ezért nem is álltunk ki, hogy itt a csodacsapat, szerényen, csendben tettük tovább a dolgunkat. Szóval formálódunk, és várható volt, hogy előbb-utóbb utolérnek minket a sérülések, a betegségek, illetve jön egy hullámvölgy. Azt is látni kell, mivel nagyon fiatal a keret, egy-két rutinos játékosunk maradt csak, és bizony előbbiek kerülnek nem egyszer döntő szituációba, amivel felelősség is hárul rájuk. Az MTK ellen úgy játszottunk nagyon jó meccset, hogy tizenhárman voltunk csak, Borgyos Pannát korábban elvesztettük sérülés miatt. Hiába második az U19-es bajnokságban Zubai Gábor csapata, azon játékosok közül még nem mindenki alkalmas arra, hogy bedobjuk a mély vízbe az NB I.-ben, ahol teljesen más a tempó. 

– Mit gondol, mi lehet az oka ennek a periódusnak, leginkább mentális probléma? 
– Azzal kezdeném, hogy nem fair, amikor egyesek a régi Dunaújvároshoz hasonlítanak minket, vagy akár az EHF-kupa-győztes együtteshez. Abban viszont igazuk van az embereknek, hogy a küzdeni akarást nem lehet elengedni, ez Dunaújvárosra mindig is jellemző volt. Mi a lányokkal rengeteget dolgozunk a mentális erősítésükön, pszichológus is foglalkozik velük. Alkalmaztunk szankciókat is, de úgy érzem, ennek a dolognak fejben kell eldőlnie, aki a profi sportra tette fel az életét, annak igenis tudni kell motiváltnak lenni, nehézségekkel megküzdeni és felelősséget vállalni, amikor a pályára lép. Mert az edző vagy én sem tudok gólt dobni helyettük, addig el tudjuk őket vinni, de a kétszer harminc perc rajtuk múlik. Kiállok a lányok mellett, mert ez a csapat képes jól küzdeni. Legutóbb a Mosonmagyaróvár ellen nagyon szép első félidőt produkáltunk itthon, aztán a másodikban összeomlottunk, ami fejben jelentkező probléma. 

Nekünk ebből kell kilábalni, és ebben kérek mindenkit, legyenek mellettünk, mert idő kell a fiataloknak. Hiszem és tudom, képesek a legjobbjukat nyújtva játszani a kerettagok, ha valaki tud olyan félidőt produkálni, mint amit említettem, akkor egy másodikat is, ez pedig már csak mentális erő kérdése. Teljesen más ez a generáció, mint régen, óriási átalakuláson ment át szerintem a kézilabda evolúciója. Nem mindegy, milyen társadalmi háttérrel jönnek a fiatalok. Mi megpróbáljuk őket jó úton terelgetni, de sok múlik az otthonról hozott dolgokon. Azonban mindenki a mi „gyerekünk”, ismétlem magam, kiállok értük és mellettük, bízom benne, a csapat feldolgozza a helyzetet, és sikerül ismét arra az útra térni, amivel eredményesek voltunk. Most nagyon össze kell fogni és zárni, ezt suly­koljuk a lányokba. Próbáljuk őket pozitív dolgokkal erősíteni. Egyébként amikor büntetésről van szó, felmerül, nem elég motiváció az, hogy valaki az NB I.-ben játszhat? Mert nekem, meg a feleségemnek (Bulath Anita – a szerk.) az volt, és nem a pénz motivált minket. 

– Talán az sem szerencsés, hogy már szezon közben mindenféle átigazolási hírek keringenek, játékosokat, vagy akár a szülőket keresik, környékezik meg a fiatalabbak esetében. 
– Igen, ez is biztos megzavarta a fejeket, ami ebben a hullámvölgyben szintén szerepet játszhatott, hogy jöttek-mentek a hírek, kiket akarnak elvinni tőlünk. Bár ez öngerjesztő folyamat, sokszor a játékos sem tud vele mit kezdeni. Lehet irányítani a dolgokat és megfogadni a tanácsokat, de igazából mindenki a saját hibájából fog tanulni, a döntéséért pedig vállalja a felelősséget. Egyet kérünk mindig azoktól, akik elmennek: amíg a DKKA mezét viselik, küzdjenek érte. 

– Mindeközben azon dolgoznak, hogy stabil lábakon álljon a klub, ami nagyon nem egyszerű feladat. 
– Le kell szögezni, hogy megvédem a csapatomat, az edzőmet és mindenkit, aki itt dolgozik, és nem lehet a játékosokra, vezetőkre dobálni mindenfélét, mert ahogy mi küzdünk és talpon állunk ebben a gazdasági helyzetben, az példaértékű. Olyan körülmények között dolgozunk, a csarnokra gondolván, ami méltatlan. Sokan nem tudják, mivel állunk szemben úgy, hogy az élvonalban a legkisebb költségvetés a miénk, s mégis tudunk meríteni a játékosok között, persze az anyagi lehetőségeink behatárolják, hogy nem kész, akár válogatott játékosokat tudunk igazolni. Igaz, nem is ez a küldetésünk, hanem az, hogy magyar fiatalokat próbálunk a kézilabdának és a válogatottnak nevelni. Gyönyörű példa erre Farkas Johanna, akit tavaly az év utánpótlás-játékosának választottak. Aztán már nem tudtuk megtartani, de azt mondom, ha ez már nem megy, akkor úgy egyengetjük az útját, hogy minél többet kihozzon magából, és büszke legyen az itt eltöltött időre, és ki tudja, lehet, később visszatér hozzánk. Amikor valaki kinövi a klubját, az nekünk is egyfajta öröm, hogy jól végeztük a munkánkat. Egyébként az igazolásokra visszatérve azt a sportág hazai gondjának látom, hogy fiatal játékosokat helyeznek anyagilag olyan szintre, ami nem jó, de ez az árfelhajtó spirál nem feltétlen az ő hibájuk. A mostani helyzetben mindenki magyar játékost akar igazolni, mert a külföldiek az euró–forint árfolyama miatt megdrágultak. Aztán meg „lopkodjuk” egymástól az embereket. A szövetségnek, ha lesz ereje, erről már beszéltünk is, próbál ennek valamilyen gátat szabni, miként lehet ezeket a dolgokat kiküszöbölni, és bele is tudjanak szólni a folyamatokba, hiszen az MKSZ rengeteg pénzt tesz a sportágba, aztán látjuk, a válogatottnál nincs eredmény. 

– A távozók után most már sorra jelentik be a hosszabbító, illetve érkező játékosokat. 
– A magot megpróbáljuk megtartani, ami sikerült is, melléjük érkeznek olyanok, akik korábban már játszottak nálunk, illetve további tehetséges fiatalok. Egy hiányposztra pedig légióst kell hoznunk. Ami nagyon fontos, hogy az utánpótlásunkból hárman profi szerződést kapnak, közülük kettő nevét jelentettük be eddig. Amire nagyon büszkék lehetünk, hét saját nevelésű játékosunk van a felnőttkeretben, ami szerintem Magyarországon egyedülálló. 

– Bebizonyosodott a szezonban, minden fordulóban van meglepetés, élcsapatok simán kikapnak alsóházi együttesektől, és megy rendesen a körbeverés. Azaz egy pont is több­helynyi előrelépést jelenthet. 
– Ebben a csapatban több van, mint a tabellán elfoglalt helyünk, de mint mondta, óriási a tömörülés a negyedik helytől lefelé. Jövőre mindenképpen feljebb várjuk a csapatot, az első hétben erősen legyünk benne, mostanra a nyolcadik, kilencedik helyet szeretném, ha megszereznénk. 

– Említette a méltatlan körülményeket a sportcsarnokban. Jelenleg sajnos hiú ábrándokat kerget, aki új létesítményről álmodik. Mit tudnak tenni a feltételek javítása érdekében? 
– A szövetség ismét írt ki létesítményfelújítási programot, amire pályáztunk 300 millió forinttal. Nem akarom elkiabálni, de nagyon bizakodó vagyok, hogy sikeresek leszünk. Ebből a pénzből egy energetikai és külső ráncfelvarrás készülne el, a tető és homlokzat felújítása, nyílászárók cseréje. Ezzel a lehetőséggel mindenképpen élni kell, mert nagyon sok múlhat rajta abban a tekintetben, hogy mennyi költséget spórolhatunk meg így. Ezen fe­lül elindulhatunk végre a felújítással, lépésről lépésre haladva csinosíthatjuk a létesítményt, most erre van lehetőség, ki kell használni. Ezen felül az MKSZ rezsitámogatási programjában további tizenötmillió forintra pályáztunk, ami nagyon nagy segítség lenne, hiszen az önkormányzattól mi kaptuk meg üzemeltetésre a sportcsarnokot. Végül, de nem utolsósorban, azért is nagyon fontos lenne ezeket a munkákat megcsinálni, mert a licencszabályzatban még egy év türelmi időnk van, hogy megfeleljünk az előírásoknak. Amennyiben így marad minden, akkor utána itt már nem játszhatunk.