Először azt hitte, hogy a hokis társadalom ugratja – de nem

Az indoklás szerint a sportág történetének egyik leghűségesebb és legkitartóbb játékosa Szélig Viktor, akinél nemzeti és nemzetközi szinten is kevés játékos futott be hosszabb és sikeresebb karriert. A 47 éves dunaújvárosi hokilegendát hétfőn este Salzburgban értük el telefonon. 

– Mikor tudta meg, hogy halhatatlan lesz? 
– A nemzetközi szövetség hivatalos bejelentése előtt egy héttel. Egyszer csörgött a telefonom, láttam, hogy a körzetszám francia, felvettem. A vonal másik végén megszólaló Luc Tardifként, az IIHF elnökeként mutatkozott be. Nagy meglepetés volt, az elnök megkérdezte, angolul vagy franciául beszéljünk, az angolt választottam. De a fejemben volt, valaki a hokis társadalomból ugrat, mert ilyen tréfák nem állnak messze tőlünk. Végül is a francia körzetszám, s az, hogy megkérdezte, angolul vagy franciául beszéljünk, meggyőzött, hogy a vonal másik végén az elnök úr van, aki gratulált az elismerésemhez, mondta, majd keresnek, és a részleteket megbeszéljük a díjátadó ceremóniával kapcsolatban. 

– Hogyhogy az angolt választotta, amikor tíz évig a francia Briancon játékosa volt? 
– Azért, mert jobban beszélek angolul, mint franciául. A Brianconban sok volt a külföldi, az öltözőben az angol volt a hivatalos, sokáig együtt játszottam ott Ladányi Balázzsal és Vas Mártonnal. Amikor ők elmentek, kezdtem el jobban megismerkedni a francia nyelvvel. Itthon az utóbbi években a Fehérvár vezetőjeként a munkám nagy részét angolul végzem. 

– Visszatérve a telefonbeszélgetéshez. Amikor befejezték, mit érzett, kinek mondta el először ezt a hatalmas örömhírt? 
– Először nem nagyon fogtam fel, az irodámban ültem, éppen meccsre készültünk. A semmiből jött ez a hír, szinte sokkot kaptam. Az elnök megkért arra, amíg nincs meg a hivatalos bejelentés, ne mondjam el senkinek, ezért a szűk családi körömön kívül senki sem tudott róla. Amikor letisztultak a dolgok, arra gondoltam, ezt az elismerést igazán a magyar jégkorong, az én generációm kapta, amellyel feljutottunk a vb elit csoportjába. Mondhatnám – és nemcsak én – jókor voltam jó helyen. Azt mondanom sem kell, óriási megtiszteltetés ez az elismerés. Ötödik magyarként kaptam meg, hiszen előttem Schell László, egykori A csoportos játékvezető, ifjabb Ocskay Gábor játékostársam posztumusz, Pásztor György, az egyetemes jégkorong legendája, aki kilencvenkilenc évesen nemrég hunyt el és Kovács Zoltán, a Magyar Jégkorong Szövetség szakmai alelnöke került be a Hall of Fame-be. A Torriani-díjat előttem csak ifjabb Ocskay Gábor kapta meg, a többiek más díjat érdemeltek ki. 

– Hogy milyen jelentősége van a Bibi Torriani-díjnak, azt az is bizonyítja, hogy az újonnan beiktatottak között ott van Henrik Zetterberg is, akiről nem is kell többet tudni, mint azt, hogy Stanley-kupa-győztes, olimpiai és világbajnok. De a hírességek csarnokának tagja lesz a szintén NHL-bajnok francia Cristobal Huet, valamint az amerikaiak legendás játékosa, Brian Leetch is. Összesen hét embert iktatnak be a jövő májusi vb-n, más és más díjazással. Ön szerint hogyan került egy ilyen illusztris társaságba? 
– Csak sejtéseim vannak. Úgy hallottam, az IIHF egyik kanadai vezetője javasolt. Nem voltam nagy ász, nem lőttem sorozatban a gólokat, a korosztályomból többen is megkaphatták volna ezt a díjat. A kanadai vezetőnek szerintem az tűnhetett fel, hogy huszonegy világbajnokságon vettem részt, és százöt mérkőzést játszottam ezeken. Azért azt is megjegyzem, a legtöbb kiállítás is az enyém. Itthon ezekkel a számokkal csúcstartó vagyok, de lehet, hogy nemzetközileg is. Talán az is számított, hogy játékospályafutásom alatt mindössze két klubban szerepeltem, itthon csak Dunaújvárosban, külföldön pedig csak Brianconban. 

– Szóba hozta Dunaújvárost. Ön most Budapesten lakik, Székesfehérváron dolgozik, mennyit jár haza a szülővárosába? 
– Amikor csak tehetem, itthon vagyok, a szüleim itt laknak. A húszéves fiam visszaköltözött Franciaországba. Budapesten érettségizett egy francia nyelvű iskolában, most Lyonba jár egyetemre. Francia fiatal lett belőle, francia szokásokkal, de magyar szívvel. Érdekes, a lányom Franciaországban született, mégis ő jobban beszél magyarul, mint a bátyja. Igaz, másodikos volt, amikor hazaköltöztünk, itt nevelkedett, most tizennégy éves. A fiam nyolcadikos volt, amikor hazajöttünk, őt már nem lehetett magyar iskolába íratni. Sokat jár haza, a karácsonyt is itthon tölti. 

– Nyomon követi-e nevelőegyesületének, a Dunaújvárosi Acélbikáknak a szereplését az Erste Ligában, és ha igen, mi a véleménye róla? 
– Figyelem őket. Meccsen még nem voltam az idén, mert mi is mindig játszunk az ICEHL-ben, de a legutóbbi szezonban többször is láttam a csapatot. Annak örülök, úgy néz ki, ismét versenyképes az együttes. Reménykedem abban, Dunaújváros továbbra is hokiváros marad.