A sikercsapat köszöntése

1995 decemberében kézilabdalázban égett az ország. Magyarország Ausztriával közösen rendezte meg a világbajnokságot, amelyen a Laurencz László által irányított magyar válogatott az ezüstérem mellett a szurkolók szívét is elnyerte. 1996 nyarán ugyanez a csapat bronzérmet szerzett az atlantai olimpián. Ezeket a fényes eredményeket elevenítette fel közösen a sikercsapat hétfőn délután, a Városliget Caféban tartott vidám ünnepségen.

Kitörő tapsvihar követte Ballai Attila bejelentését: a Magyar Kézilabda Szövetség egykori sajtófőnöke, jelenlegi stratégiai főtanácsadója, a Mediaworks sportüzletágának igazgatója ugyanis büntetést helyezett kilátásba a női kézilabda-válogatott szövetségi kapitányi posztját 1990 és 1996 között betöltő, 87 éves Laurencz Lászlónak, aki a 13 órára meghirdetetthez képest fél órás késéssel lépett be a Városliget Café rendezvénytermébe, ahol az 1995-ös magyar–osztrák rendezésű világbajnokságon ezüstérmet, az 1996-os atlantai olimpián bronzérmet szerző női nemzeti csapat tagjait, szakmai stábját köszöntötték. Persze nem a pontosságáról, vasszigoráról híres mester­edző tehetett róla, hogy rossz időpontot kapott…

A „lányok” széles mosollyal fogadták Laci bácsit, akinek, mint mindig, ezúttal is itták a szavait.

– Az olimpia után meghívtak a tököli börtönbe, a rabok közé, hogy tartsak élménybeszámolót – mondta Laurencz, majd viccesen megjegyezte: ez is jelezte, milyen sors vár majd rá. – Végigőrjöngték a bronzmeccset, olyan eksztázisba kerültek, hogy alig tudták őket visszavinni a helyükre. Úgyhogy az alvilágban is rendesen megünnepelték a sikerünket.

A vetítéssel egybekötött ünnepségen mindenki szembesült régi nyilatkozataival, főleg a ’95-ös, részben hazai rendezésű vb-elődöntő utáni fieszta okozott derűt, legalábbis Mátéfi Eszternél, aki a néhai Knézy Jenő vele készített interjúját látva-hallva csapkodta a combját a nevetéstől. Az 1995-ben a világ legjobb női kézilabdázójának megválasztott Kocsis Erzsébetnek pedig olyan érzése volt, mintha semmit sem változtak volna az elmúlt negyedszázadban, talán csak néhány kiló szaladt fel rájuk.

– Elcsépelten hangzik, de mi igazi csapat voltunk, akkoriban minden szabadidőnket együtt töltöttük – fogalmazott a Dunaferr és a női válogatott korábbi beállója, csapatkapitánya, a nemzeti együttesben 125 alkalommal szereplő Kocsis Erzsébet. Rajta kívül Meksz Anikó, Siti Beáta, Németh Helga, Mátyás Auguszta volt a dunaújvárosi klub tagja e két világeseménykor.

– A keretet összetartó, szerény játékosok, mai szemmel nézve amatőrök alkották, akiktől egyáltalán nem várták el, hogy Atlantában érmet szerezzenek. Az én posztomon például a szobatársam, a ferencvárosi Pádár Ildi játszott az oroszok ellen: lőtt nekik nyolc gólt, remekül kézilabdázott, mégsem irigykedtem rá, sőt, tiszta szívemből szurkoltam neki. Ez volt jellemző erre a társaságra – tette hozzá Kocsis „Böbe”.

Sajnos néhányan már nem lehettek jelen: Fleckné Babos Ágnes másodedzőre, Jakab Erzsébet csapatorvosra, Sándor János masszőrre és Vass Károly szakmai alelnökre néma főhajtással emlékeztek az egybegyűltek. Az esemény zárásaként Novák András, a szövetség operatív igazgatója és az MKSZ emlék albizottsága adott át emlékplaketteket a csapatok tagjainak.

Az 1995-ben vb-ezüstérmes válogatott: Erdős Éva, Farkas Andrea, Farkas Ágnes, Hoffmann Beáta, Kántor Anikó, Kocsis Erzsébet, Kökény Beatrix, Mátéfi Eszter, Meksz Anikó, Nagy Anikó, Németh Helga, Pádár Ildikó, Siti Beáta, Szántó Anna, Szilágyi Katalin, Tóth Beatrix.

Az 1996-ban olimpiai bronz­érmes válogatott: Erdős Éva, Farkas A., Hoffmann Beáta, Kántor Anikó, Kökény B., Mátéfi Eszter, Mátyás Auguszta, Meksz Anikó, Nagy Anikó, Németh Helga, Pádár I., Kocsis Erzsébet, Siti Beáta, Szántó Anna, Szilágyi Katalin, Tóth Beatrix.