Mi a baj Az arany emberrel? Tóth Kriszta nőalakideá(l)ja

A bibliai történetekben is megtaláljuk a nők és férfiak közötti nézeteltéréseket, visszaéléseket vagy éppen a viselkedésformák kirívó eseteit. Gondoljunk csak Lótra és lányaira, de sorolhatnánk egyéb „pajkosságokat” is. Egyelőre azonban senkinek nem jutott az eszébe, hogy Shakespeare-t, Stendhalt, Henrik Ibsent vagy Mózes könyveit betiltsa, kivegye a „kötelező olvasmányok” közül. Nem így, Tóth Kriszta írónő, aki azzal rukkolt elő, hogy Jókai művét, Az arany embert csak-csak le kellene venni eme olvasmányok sorából, nem azért, „(…) mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja.

Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik, hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér. Hasonló problémám van az alsósoknak ajánlott Bárány Boldizsárral. Felsorolom Borbála tulajdonságait: szerény, halk szavú, szorgos. Mindig melegen teszi a levest az ura elé. Rendben tartja a házat, és amint van egy kis ideje, rohan a fodrászműhelybe. Sose ül le. Aranykezű, azaz mindig jókat főz. Bertalan, az apa, ezzel szemben zord, kevés szavú. Amikor Boldizsár elcsavarog, komoran lecsatolja a nadrágszíját. Lili lányom szerencsére nem értette, miért csatolja le: azt hitte, csak azért, mert nagyon teleette magát. Rémes… A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek.”

Nos, az efféle indokok alapján a teljes világirodalmat ki kellene herélni. Mózestől Kertész Imrén át Wass Albertig, hiszen az irodalom egyik alapvető követelményének tesznek eleget, amikor emberi karaktereket mutatnak be, azok gyengeségeivel és erősségeivel. Voltaképpen Tóth Kriszta megnyilvánulását nem értem, hiszen mint író, hogyan követelhetné egy-egy irodalmi mű betiltását? Illetve, ő mit ír, ha a valóság, a történelmi kor, az emberkapcsolatok bemutatása zavarja. Hogyan ír, ha a „nehezen olvashatóságot” mint a nyelvi képzés és a szövegértés alapját (Jókait) betiltandónak ítéli? Milyen szellemi irány az, amely egy nemzeti irodalom megcsonkításában látja a mai kor nem kifejezetten csábító ideológiáinak beteljesedését?

Vajon igaz, és nem is egyoldalú kép volna, ha minden regényben és novellában a női ábrázolás etalonjaként Jean ­d’Arc, Zrínyi Ilona vagy Boudica királynő jelenne meg? Igaz, őket sem említi manapság senki, mert Jean d’ Arc a kereszténység egyik nagy harcosa volt, s mint ilyen sérti a nem keresztényeket. Zrínyi Ilona magyar volt „Ukrajnában”, tehát ő is valamiképpen sértő személyiség, akár Boudica királynő, aki az „angol függetlenséget” védte a római megszállók elől.

Nevetséges tehát, amikor a ma oly divatos ideológiák szerint akarják egyesek meghatározni a nemi szerepeket, és azt, hogy e szerepeket a gyermek hogyan és milyen irodalmi művekből ismerje meg. Talán nem volna rossz, ha a nő és a férfi családon belüli szerepét újra megvizsgálná a Jókait betiltani akaró írónő. Megtudhatná, hogy a családban hol és hogyan szerepel a nő mint anya, mint a szeretet központja, az apa mint védelmező, a gyermek pedig mint az anyai és apai szeretet által emberré válni akaró kicsiny személyiség.

Az érzelmi élet egészen más a nő és a férfi szerepét tekintve. Az arany emberben sem elítélendő, ha egy asszony mindent megtesz a párjának, intézi az ügyeit, ha az távol van, és viszontszereti férjét. Ha pedig egy nő hálát érez egy férfi iránt, és azt saját elképzelése szerint fejezi ki, az sem elítélendő.

A szerénység, a halk szavúság és a szorgosság sem bűn egy család életében…

Próbálom tehát megérteni, hogy mi lehet a baj, és miért kellene egy Jókai-művet kivenni a kötelező olvasmányok sorából, de szerény és konzervatív képességeimmel nem jövök rá. Hasonlóképpen nem értettem, amikor korábban az Egri csillagokat vagy a Pál utcai fiúkat kifogásolták e „haladó szellemiségűek”, és akarták kivenni a kötelező olvasmányok közül.

Tóth Kriszta végül megérttette velem: – ez egy támadássorozat a magyar irodalom ellen, vélt és igazán valótlan indokokkal a feminizmus szellemében. Hiszen ezekben a regényekben nincs elegendő másság, nincs leszbikus nő, nincs celeb, ráadásul mindegyik szereplő fehér, és Boka sem akarta átoperáltatni magát. Így nincs mit keresniük az általános iskolák tananyagaiban – néhány botor „gendermagos” nagyság szerint. Egyelőre azonban nem tartunk itt. Csak néhanapján lép elő a szellemi mélységekből egy-egy önjelölt irodalom­kritikus, aki véleményével a többség előtt lejáratja magát, majd eltűnik a feledés áldott homályában… Csak az zavar, hogy egyre sűrűbben bukkannak fel, és egyre nehezebben tűnnek el…