Szoktál-e imádkozni? Majd fogsz…

Az élet úgy hozta, hogy muszáj volt megtanulnom imádkozni. Eleinte csak kis taslikat kaptam a sorstól, de arra ki figyel oda? Senki nem csinál belőle ügyet, ha egyszer csak azt veszi észre, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Minden az ellen dolgozik ebben a kóros világban, hogy jól érezzem magam, elégedett és békés legyek. Aztán a legyintések után kapja az ember a nagyobb pofonokat, már észrevehetően. Rátelepszik a magas vérnyomás. A legyűrhetetlen gondok. A szegénység. Az öregség. A betegség.

Szóval imádkozni kellett. Elkezdtem, nagyon bátortalanul, szinte szégyenlősen, amiért be kellett ismernem a saját tehetetlenségemet. Nagy bátorság kellett ehhez, illetve nem is bátorság, hanem alázatos elszántságféle. Nem volt könnyű elfogadnom, hogy csak egy tökéletlen ember vagyok.

Sokat, nagyon sokat fohászkodtam, könyörögtem az én Istenemhez hol ezért, hol azért, és mintha nem hallotta volna meg! Egyszer egy nagyon kiszolgáltatott pillanatban fel is ordítottam: Isten, hol vagy most?! Miért nem segítesz?! Miért hagysz szenvedni?!

Az arcába akartam nézni akkor. Meg akartam fogni a kezét.

Így hát meg kellett keresnem az Istenemet. Azt, akihez kisgyermekként szóltam esténként, amikor elalvás előtt suttogtam: Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám, amíg alszom, vigyázz reám! Őt kerestem. Állítólag mindannyiunkban ott szunnyad valamiféle Isten-élmény. Elolvastam tucatnyi vallástörténeti könyvet, és szorgalmasan belekóstoltam a katolikusoktól kezdve a jehovákon, mormonokon keresztül a Hit Gyülekezetig megannyi próféciába, de valahogy egyik sem volt az igazi. Református, görögkeleti, evangélikus – semelyik sem érintett meg. Vagy egy hiteltelen ember, vagy egy álszent kinyilatkoztatás meghátrálásra késztetett, vagy a vakbuzgóság, esetleg a bigott farkasvakság tántorított el (szerencsére!). Maradtam gyülekezeten kívüli, de hinni akaró. Sokáig úgy gondoltam, ezért nem hallgattatik meg a kérésem… Mert jöttek a kemény próbák: a cég csődbe ment, nem kaptam fizetést, eladósodtunk, nem találtam munkát, a végrehajtó elvitte a kocsimat, megbetegedtem satöbbi. Hiába imádkoztam.

Akkor gondoltam először arra: talán rosszul imádkozom. Nem általánosságban kell, hanem konkrétan. Ugyanis ha azt kértem, legyen munkám, akkor lett, de fizetés nélkül. Ha fizetésért imádkoztam, akkor kaptam, de keveset. Sorolhatnám vég nélkül. Nyelvtanilag a tökélyre fejlesztettem az imádságaimat: hiba nem volt abban, ahogyan körülírva megfogalmaztam: állás is legyen, munka is, fizetés is, a bank utalja is át, vagy a postás hozza is ki, és legyek is itthon, hogy átvehessem… Nyugodtan nevessenek ki!

A fogalmazás, jaj! Egy közeli barátnőm párkapcsolati gondokkal küszködött, mit szépítsem, nem talált magának való férfit, pedig betöltötte a negyvenet. Imádkozott buzgón, hogy lelje meg az igazit, mindegy, miféle, szegény-e vagy gazdag, csak szerethesse őt élete végéig. Meghallgattatott az imája. Összetalálkozott álmai férfijával, nagyon szerették egymást. Két hónap múlva rákot diagnosztizáltak a férfin, és bele is halt. Így történt, becs szó.

Akkor még nem voltam pertuban az Istenemmel, azt sem tudtam, hogyan szólítsam, ezért stréber diák módjára végigsoroltam a lehetséges megszólításokat: Uram, Istenem, Őrangyalom, Bölcs Bohócom, Gondviselőm, Teremtőm, Atyám, Felsőbb Erőm. Lövésem nem volt, melyikre hallgat.

Jó sok idő eltelt a haszontalan imádkozásaimmal, amikor egy tanulmány akadt a kezembe a Miatyánkról. Elhűlve olvastam, mi mindent takar az a rövidke tizenkét sor. Mindig ilyen imáért imádkoztam, ilyet akartam farigcsálni magamnak már évek óta. És akkor egyszer csak az ölembe hull! Tökéletes és egyetemes képlet mindenre.

Mert én hiába ácsingózom és fohászkodom azért, amiről én azt hiszem, nekem jó – talán mégsem. És mennyire igaz: nem az számít, hogy én mit akarok. Legyen meg a te akaratod…

A Miatyánkot mondva már nem tapad hozzá földhözragadt, önző kívánság. Nem kérek ezt-azt, nem fohászkodom sem alacsony vérnyomásért, sem olcsó benzinért. Amikor elmondom azt a tizenkét sort, mintha egyenesen az Istenhez szólnék, és tudom, hogy minden úgy lesz, ahogyan az nekem jó. Elmormolom a Miatyánkot, amitől megizmosodik bennem a hit. Nem görcsölök, nem munkálnak bennem rossz erők, sanda hajlamok. Nincs bennem félelem, de van erő, mert úgy érzem, nem vagyok egyedül. Az ima – működik. (És a vérnyomásom normális megint.)

Az imádságom már nem kérés, hanem köszönet. Felsorolhatatlanul sok dologért lehetek hálás: a reggeli ébredéstől kezdve a korty frissítő vízen keresztül az ép elméig ezernyi dologért, mindenért, ami körülvesz vagy érint valahogy.

Ezernyi kegyelem a nap minden percében. Az imádságom most már arra való, hogy felemeljem a lelkem, egészen magasra. Ahonnan már suttogva is meghallja a hangomat az Isten.

Vezető képünk illusztráció.