Függőségről őszintén: „Nem mertem meghalni, mert ha nem élek, nem tudok narkózni”

A Magyar Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziójának Drogterápiás Otthona nyílt napot tartott, ahol bepillantást nyerhettünk a bentlakók mindennapjaiba, a mentorok munkájába. A minket fogadó mosolygós fiúk némelyikét csak a névtáblájuk alapján különböztethettük meg a nyílt napra érkező vendégektől. Hatalmas tévedés, hogy aki drogos, az sovány, fogatlan (vagy épp nagydarab és kopasz), zavart tekintetű, igénytelen vagy a szó minden értelmében már messziről bűzlik. Csillogó szemű, jó kedélyű fiúk voltak, és cseppet sem tűntek ijesztőnek vagy bűnözőnek. Egyikük kezembe nyomott egy kottát, azt mondja, így én is velük énekelhetek, ugyanis mindjárt kezdődik az áhítat, igyekezzünk a belső udvarba. A csobogó mögött már felsorakoztak a „kábítószer-függőségből felgyógyuló” fiatalok, előttük egy-egy mikrofon, és Erdős Eszter lel­kész beszéde után elkezdtek énekelni. A hatás egészen megdöbbentő volt, hiszen valljuk be, senki nem venne mérget rá, hogy húszas-harmincas éveikben járó fiatalok ilyen átéléssel képesek Istent, Jézust dicsérő énekeket előadni, de így történt. A srácok nem azért énekeltek, mert kellett, hanem énekeltek, mert elhitték. A megnyitó után csoportos foglalkozásokra ülhettünk be, vagy a szakmai részen vehettünk részt, de engem egészen más érdekelt. Szerettem volna valakit ezek közül a csillogó szemű fiúk közül, aki elmeséli a történetét. Rövidesen meg is találtam Szilvesztert, aki készséggel avatott be élete legkeményebb éveibe, mondván, hogy nem para, már lezárta ezt az egészet.

„Kocsmában nőttem fel”

Szilveszter 33 éves, életerős srác. Magas, egészen jó bőrben van, és ami fontos, hogy él a szeme. Ez nem volt mindig így, hiszen ha a függőség éveibe az alkoholt is beszámítjuk, 19 éven át élt az élvezeti szerek fogságában. Édesapja masszív alkoholista volt, édesanyja pedig utálta az alkoholt, de mégis sokszor ivott együtt az apjával. A kis Szilveszter számtalanszor kísérte el a szüleit a kocsmába, gyakorlatilag itt nőtt fel. Apja részegen többször bántalmazta őt is, valamint nővérei, édesanyja is kapott a verésből. Az anya 80 százalékban siket volt, de szakácsként éjt nappallá téve dolgozott, míg az apa az alkohol bűvöletében élt. Szilvesztert egyszerre riasztotta és vonzotta az alkohol, kezdetben csak a sör habjába kortyolt bele néha-néha, aztán 13 éves korában jött az első nagy berúgás. Borzalmasan érezte magát, nagyon megviselte a másnap, de újra vágyott az élményre. Így történt, hogy tizennégy éves korára ő maga is alkoholista lett, mint az apja, de gyűlölte is az italt, mint az anyja. Mert a másnaphoz, amely a féktelen vedelések után következett, sehogy sem tudott hozzászokni.

A fű jelentette a megoldást minden problémára

Szilviszter közben elveszítette édesapját, ő maga talált rá a halálos ágyán. Elaludt, nem ébredt fel többet. Napokig nem fogta fel, mi történt, hosszú idő telt el, amíg elsírta magát a veszteség miatt, mert akármennyi fájdalmat is okozott, nagyon szerette az apját. Tizenöt éves volt, amikor egy barátja füves cigire invitálta. Még most is tisztán emlékszik az első pár slukk minden problémát megszüntető, felszabadító hatására. Nem gondolt arra, hogy mire megy haza, milyen veszteség érte, nem érdekelte semmi, határtalan jókedv töltötte el. Lebegett, méterekkel a föld fölött járt. Ami pedig a legfontosabb, hogy másnap semmi baja nem volt, elmaradt a macskajaj, amelyet annyira utált az alkoholban. Azt mondja, már az első alkalommal rákattant, aztán mindennap beszívott, de ehhez pénzre is szüksége volt. Édesanyja hamarosan gyanakodni kezdett, hiszen mindig ugyanazt az összeget kérte a fia „zsebpénzre”: hiába, a drog árfolyama nem változott. Ha nem jutott hozzá, ideges lett, gorombán viselkedett, csapkodott otthon. Egy évvel később egy diszkóban még tovább ment ennél, akkor került elő egy barátja zsebéből egy tasak azzal a különös fehér porral, amely még távolabb sodorta őt a valóságtól. Speeddel végig lehet pörögni az éjszakát, táncolni, bulizni. Élte a zenét, és élni is akarta.

Bekebelez a budapesti alvilág

Nem fejezte be az általánost, nem volt szakmája. Édesanyja eleinte inkább adott neki pénzt narkóra, csak hogy ne tomboljon otthon. A bevásárlólista valahogy így nézett ki: két kiló kenyér, egy liter tej, két zöld, egy gyors. „Spuriztam, hogy pörögjek, majd beszívtam, hogy aludni tudjak” – meséli. Hamar kialakította a forgatókönyvét, persze egyre több és több pénz kellett hozzá. Szakmája, végzettsége nem volt, az iskolát abbahagyta, és pénzzé tett minden ingóságot otthon. Ezt már az anyja sem tűrte, mennie kellett otthonról. Felkerült Budapestre, ahol, mivel édesanyjától elleste a szakácsmesterség alapjait, el tudott helyezkedni egy gíro­szos­nál, és összeismerkedett néhány helyi narkóssal. Hogy újabb adagokhoz jusson, lopni járt, mert a fizetéséből nem futotta. Hajléktalan lett, bűnöző és függő. Nem volt megállás. A beazonosítható drogoktól eljutott a kétes eredetű dizájnercuccokhoz. „Kati, Zsuzsi, mefedron… – ezeket már vénásan toltam, de spice-oztam is rendesen” – meséli. A pesti barátok azonban hamarosan felszívódtak, húsz-huszonegy éves korára már egyedül maradt. Nem zavarta, hogy nincs hol laknia, nem érzett szégyent. Csak az számított, hogy mindig jusson narkóra.

Fel-felbukkant Isten az életében

A drogos ámokfutások nem múlnak el büntetlenül, egy akciója során letartóztatták, és fegyházba került Baracskán. Itt látott először Bibliát, majd miután kikerült, elkezdődtek az igazi bonyodalmak az életében. Élt Pécsett, ahol szintén sokáig hajléktalan volt, és ahol – főleg a drog miatt – rátalált és elhagyta a szerelem. Lakott egy lelkésznél, ahonnan mennie kellett, mert eljátszotta a bizalmát, később pedig kikerült Hollandiába, ahol egymást váltották a munkás és mun­ka nélküli, drogos és szermentes időszakok, majd egy sötét kokainos élmény okozta paranoid gondolatok hazakergették Budapestre. Rajta maradt a szeren, folyamatosan félt, hogy meg akarják támadni. Budapesten hajléktalan volt, a Gellérthegy egyik szabadtéri pingpongasztala alatt talált otthonra. Drogozott, aludt és sírt. Nem mert öngyilkos lenni, hiszen, ahogy meséli, holtan nem tudott volna drogozni. A hosszú évek során mindig felmerült benne a leszokás igénye, a vágy, hogy kezdjen valamit az életével, de sosem volt elég erős hozzá, mindig feladta, de eljött a pont, amikor már elege lett a nyomorból. A hálózsákban kuporogva fohászkodott, és azt mondja, Isten felfigyelt rá. Megtalálta a tűcsereprogramot, ezzel együtt pedig Ráckeresztúrt, ahova nagyon gyorsan sikerült felvételt nyernie. Az első napok pokoli küzdelmei után a mentoroknak és az egyre erősödő hitnek, isteni jelenlétnek köszönhetően elkezdett gyógyulni.

Jobban van, jól lesz

Egy éve él itt, azóta szermentes. Most már dolgozik is Budapesten egy református kávézóban, és egy szolgálati lakásban élhet. Aktív terápiája lezárult, de a gyógyulása még nem ért véget. Tizenkilenc év nem múlik el nyomtalanul, a sebek, amelyeket a narkó okozott, lassan gyógyulnak be. Le volt fogyva, a fogai elromlottak, gyötörték az elvonási tünetek, és szörnyen bizalmatlan volt mindenkivel. Most már remél és tervez. Szeretne független életet élni, új kapcsolatot, új barátokat szerezni, magabiztosan elhagyni a menedéket nyújtó terápiás otthont. Hiszi, hogy menni fog, és tudja, hogy nem lesz egyszerű. Mindenkinek lehetősége van kiszakadni abból a pszichoszociális gettóból, amelybe került. Kérdés, hogy vajon hányan mernek élni vele.