Sürgős a rossz hír?

Nem a politikáról beszélek: abban megítélés kérdése, hogy mi rossz, mi jó. Amit viszont olvasni voltam kénytelen (mert legalább a címet el kellett olvasnom ahhoz, hogy eldöntsem: nem olvasok tovább!), az olyasmi volt, mint hogy egy német éltornász sportoló megölte egy baleset miatt mozgásképtelenné vált fiát, majd leugrott egy viaduktról. És hasonlók. Eszemben sincs azt tanácsolni, hogy ne olvassunk újságot, internetet, ne nézzünk tévét, ne hallgassunk rádiót. Lehet, hogy úgy boldogok lennénk – de az a boldogság, sajnos, a félkegyelműek boldogsága lenne. Amúgy is egyre kevesebben olvasnak ebben az országban. A funkcionális analfabéták rétege (azoké, akik valamikor megtanultak írni, olvasni, de nagyrészt már elfelejtették, mert nem használják) elérte a középosztály maradékát is. Nem tanácsolok én semmit. Nem is lehet mit mondani. Ma már minden hír. A magánélet gyakorlatilag megszűnt. Furcsa módon bárkivel beszélsz, mind leszólja a bulvárlapokat, a katasztrófatévéket, a pletykarádiókat és a szerencsétlenségekben turkáló internetes oldalakat. Mégis ezek példányszáma, nézettsége, hallgatottsága a legmagasabb... Tudathasadásosan viszonyulunk tehát a hírekhez – köztük a rossz hírekhez is. Mintha hiányoznának. Pedig a rossz hír, tudjuk, nem sürgős...