Ami a történelemkönyvekből kimaradt

Apukám ötvenháromban érettségizett Székesfehérváron, azt követően pedig egyből a sztálinvárosi vasműbe került, ahol technikusként kezdett el dolgozni. A munkába állása után egy évvel kapta meg a sorkatonai behívóját. A Rákosi-rendszer Magyarországán az ötvenes évek közepén szénhiány alakult ki, amelynek elsődleges oka a kevés munkaerő volt. Az akkori rezsim sorkatonákat vezényelt több szénbányába is. Apukám húszévesen sorkatonaként lett – nem önszántából – bányász. Előbb Tatabányán, majd Komlón szállt nap mint nap a mélybe társaival. Sokszor esett meg a bányász katonákkal, hogy akkor is munkába vezényelték őket, amikor éppen pihenő napjuk lett volna, mert a helyzet azt kívánta. A nagyon nehéz és kimerítő sorkatonai szolgálat vége 1956. októberének végére esett. A kaotikus forradalmi helyzet miatt sok katonát egyszerűen elfelejtettek leszerelni. A kétéves katonaidő lejárt, de nem volt, aki azt mondta volna az öreg bakáknak, hogy mehetnének már haza. A helyzet elmérgesedését látva egy nap apukám ötödmagával úgy döntött, hogy nem kér a további katonáskodásból, ezért az éj leple alatt elhagyta laktanyát és hazafelé vette az irányt. A háborús helyzetben Komlóról lehetetlen volt vonattal eljutni Alsóörsre, ezért leintett egy teherautót, amivel el tudott jutni egy a dombóvári közeli laktanyába, ahonnan egy átaludt éjszaka után indult el a szülőfalujába. A következő éjszakát már a tapolcai laktanyában töltötte, ahonnan másnap gyalog indult haza. A nagy távolság miatt a hazafelé vezető úton is igénybe vette egy-egy arra járó teherautó szolgálatát, s végül több, mint kétnapos utazást követően ölelhette magához rég nem látott édesanyját. A forradalom leverése Alsóörsön érte apukámat, ahonnan a helyzet konszolidálása után utazott vissza Sztálinvárosba, és jelentkezett a munkahelyén. A vasműben örömmel fogadták a régi kollégái és az akkori főnöke csak annyit kért tőle, hogy néhány napról hozzon orvosi igazolást. Az orvosi igazolás bemutatását követően 1993-ig dolgozott első, és egyetlen munkahelyén, a Dunai Vasműben.

Anyukám a forradalom kitörése idején Veszprémben dolgozott a Veszprém Megyei Terményforgalmi Vállalatnál. A városban részt vett egy olyan tüntetésen, amelyen a kor ünnepelt színésznőjének, Ferrari Violettának az akkori férje (Földiák János mérnök) mondott beszédet. A tüntetésen való részvétel miatt a forradalom leverése után anyukámat kitették az állásából, és Balatonfüreden, a Balatonvidéki Borforgalmi Vállalatnál helyezkedett el. Ma már mindkét említett vállalatról csak múlt időben beszélhetünk.

Az én ötvenhatom egy kicsit más, mint a szüleimé. Annak ellenére, hogy a szüleim nem voltak a rendszer hívei, és pártba sem léptek be, ötvenhat otthon tabu volt, és szinte sohasem beszéltek róla. A szinte azt jelentette, hogy az Aranycsapat sikerei időnként szóba jöttek, és olyankor apukám elsorolta azoknak a játékosoknak a neveit, akik a forradalom után hagyták el Magyarországot. A sors nagy kegye, hogy 1981-ben a Népstadionban jelen lehettem a szüleimmel azon a Budapest – Vidék öregfiúk mérkőzésen, amelyen Puskás Ferenc huszonöt évvel a távozása után először játszott ismét magyar gyepen. 

A forradalom (akkor éppen ellenforradalom) eseményeiről nem volt reális képem, mert csak azt tud(hat)tam, amit az általános és középiskolai történelem órákon hallottam és tanultam. Főiskolás éveim alatt talán nyolcvannyolcban hallottam először, hogy miért és hogyan robbant ki ötvenhat forradalma. Egy esztendővel később, 1989. június 16-án pedig néhány könyv elolvasását követően egyike voltam annak a többszáz ezer embernek, aki fontosnak érezte, hogy jelenlétével tisztelegjen Nagy Imrének és mártírtársainak a Hősök terén.