A vébé-eredmény elfogadható, de a játékon van bőven mit javítani

Újságírói pályafutásom során, az elmúlt huszonnégy évben, nagyon ritkán vettem a bátorságot, hogy bármely csapat munkáját kritizáljam, minősítsem, hiszen arra ott vannak a szakemberek. A mostani világbajnokság után azonban úgy döntöttem, nem maradhatnak bennem a kételyeim. Úgy érzem, negyven év után, amit a sportágban eltöltöttem, lehet véleményem a Dél-Koreában látottakról. Előrebocsátom, még korosztályomnak sem voltam egy megváltó játékosa, edzőként is egyszer próbálkoztam utánpótlásban, de hamar rájöttem, az én idegbeteg formámnak nem való ez a munka. Viszont az évtizedek során nagyon sok mérkőzést láttam, a legalacsonyabb szinttől a legmagasabbakig. Nagyon sok, nagyon jó edzőnek láttam közelről a munkáját, akikkel nagyon sokat beszélhettem.

E kis bevezető alapján merem kijelenteni, amit a magyar jégkorong-válogatott Gojangban művelt, az értékelhetetlen, és erről egyetlen egy ember tehet, akit úgy hívnak Rich Chernomaz, aki nem más, mint a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Azt, hogy miként állította össze a csapatát, kerüljük és mivel ez az írás nem a személyeskedésekről szól, azért neveket nem említve, ebben a válogatottban volt négy olyan játékos, aki a MOL Liga első öt csapatának első két sorába nem fért volna be. Ezek a játékosok a kapitánynak valamiért mégis tetszettek. Persze erre a felvetésre jöhet a válasz, hogy a fiatalítás jegyében állította össze a csapatot a szövetségi kapitány, de ez az érv sem állja meg igazán a helyét, hiszen két játékost lehet fiatalnak nevezni, az egyaránt húszéves Sebők Balázst és Nagy Krisztiánt. Véleményem szerint a 90-ben, vagy 92-ben született játékos messze nem nevezhető fiatalnak, ebben a korban már pályafutásuk csúcsközelében kell lenniük. De ez a kisebbik baj.

A nagyobb az, hogy Rich Chernomaz egy olyan játék-stílust erőltet a magyar válogatottra, amit a nyolcvanas évek elejéig játszottak Kanadában, de Wayne Gretzky feltűnésével és az NHL-ben az európai játékosok megjelenésével ódivatúvá vált. Ez a játék pedig semmi más nem volt, minthogy a középpályáról beütni a sarokba a korongot, aztán rohanás utána, vagy a palánkon hosszan mandinerből indítani. Talán még használható is lett volna ez a játékstílus, ha a magyar csatárok általánosságban nem lettek volna lassabbak, mint az ellenfél védői. Így ez az eszetlen játék a legritkább esetben vezetett eredményre. Játékosaink ahelyett, hogy a nehezen megszerzett koronggal építkeztek volna és az egyéni képességeket figyelembe véve kezdtek volna támadásokat indítani, ahogy hozzánk került a korong, ész nélkül ellőtték azt, ami természetesen az ellenfélnél kötött ki. Rich Chernomaz nem vette figyelembe azt, hogy a magyar hoki újkori történelmében a felemelkedés időszakában, a kilencvenes évek közepétől mindig azzal volt eredményes, hogy remek kapusteljesítmény mellett rendkívül fegyelmezett, masszív védekezése volt, elöl pedig a zsenikre, Palkovics, Ocskay, Ladányi, korábban Ancsin János a mindenkori kapitány rábízta a támadások befejezését. Chernomaz viszont most egy olyan játékstílust erőltetet a magyar válogatottra, ami kiöli az egyéniségeket. Ez pedig megpecsételte csapatunk sorsát.

Hetényi Zolltán sokszor bravúrral tartotta játékban a magyar válogatottat. Saját bevallása szerint sem volt jó a védelmünk mögött... (Fotó-mti: Kovács Zoltán)

Két dolgot ajánlok Chernomaz figyelmébe. Tekintse meg az olimpián lejátszott Kanada - Egyesült Államok mérkőzést és vonja le belőle a tanulságokat. A másik, egy tőle mind Magyarországon, mind nemzetközi szinten sokkal eredményesebb edző, Spisák Róbert bölcsességét fogadja meg: ő mindig azt vallotta Magyarországon, hogy a játékosanyaghoz kell megtalálni a megfelelő játékstílust, és nem játékstílust erőltetni a meglévő játékosanyagra. Ez ugyanis adott.

Összességében a magyar válogatott szereplése nem mondható rossznak, hiszen a megszerzett hat pont a realitást tükrözi. Tehát csapatunk nem okozott csalódást. De ha egyenként megnézzük a mérkőzéseket, akkor nem olyan szép a leányző fekvése. Korea ellen 6-1 után majdnem úgy jártunk, mint tavaly Budapesten, amikor 3-0-ás vezetés után kikaptunk 4-3-ra. Most 6-1 után lett 6-4, közben lőttek egy kapuvasat a koreaiak, mi pedig üres kapura szereztük a hetedik gólunkat. Ami Ukrajna ellen történt, arra talán nem is érdemes szót vesztegetni, de nem hiszem, hogy az elmúlt húsz évben magyar válogatott bármikor is lejátszott volna úgy egy harmadot, hogy tizenhét lövést kapott és csak hármat lőtt kapura. Utána következett a szlovénok elleni 2-0-ás vereség, ami után Chernomaz magyar futballista módon nyilatkozva mondta, látott biztató jeleket. Nos, ha az én csapatom egy mérkőzésen nem lőne gólt, nem biztos, hogy látnék biztató jeleket, főleg úgy, hogy a legjobb szlovén játékosok még az NHL-ben és a német bajnoki döntőben voltak érdekeltek, tehát gyakorlatilag a szlovén B-csapatnak nem sikerült gólt lőnünk.

A következő állomás Ausztria volt, amikor szintén büszke volt Chernomaz, bár egy 2-0-ás vezetést buktunk el a szlovénokhoz hasonló okokból szintén az osztrák B-csapat ellen. Bár mondhatjuk azt, hogy a két feljutó válogatottal szemben ez az eredmény nem szégyen. Az eredmény nem is, de a mutatott játék annál inkább. A japánok elleni utolsó mérkőzés már nem osztott, nem szorzott és az ellenük meglévő, évek óta szokásos nagy szerencsével megszereztük a győzelmet.

Még egyszer mondom: az eredmény teljesen elfogadható, hiszen a világbajnokság előtt még az sem volt elképzelhetetlen, hogy kiesünk ebből a csoportból. Nem szeretnék vészmadárkodni, és adja a jó isten, ne legyen igazam, Chernomaz munkája vezessen eredményre, de a Dél-Koreában látottak alapján nehezen tudom elképzelni, hogy a jövő évi világbajnokság után is divízió I/A-s válogatottja lesz Magyarországnak.

És továbbra is fenntartom: a játékosállomány alkalmas arra, hogy ebben a csoportban maradjon, de ezzel a játékfelfogással erre nagyon kevés az esély.

És hogy nemcsak én látom így a dolgokat, álljon itt Hetényi Zoltánnak, a csapat kapusának a nyilatkozata a japánok elleni meccs után (csak halkan, ha nincs az exdunaújvárosi hálóőr, már lehet, hogy most is divízió I/B-ről beszélünk):

Majdnem elveszítettük ezt a mérkőzést, nem vagyok megelégedve a saját teljesítményemmel a világbajnokságon. Rá kell döbbenni, hogy ilyen játékkal mi kevesek vagyunk ahhoz, hogy feljussunk az A csoportba. Hátul szerintem nagyon gyengék vagyunk, a védelmen lehetne mit javítani, lassúak vagyunk, nem tudjuk segíteni a támadásokat jó passzokkal, nem érünk oda a kipattanóra. Én csak a maximummal vagyok elégedett, idegesít, hogy nem úgy ment, ahogy akartuk. Minden évben jönnek a kudarcok, én nem tudok ezzel megelégedni, mert szeretném, ha többre vinnénk.

Két éve vezette be a Nemzetközi Jégkorong Szövetség a világbajnokság mostani rendszerét., ami a kívülálló számára elsőre elég bonyolultnak tűnhet. A rendszer lényege, hogy a világ tizenhat legjobb csapata a Top Divízióban szerepel. Utána az erősorrendnek megfelelően hatos csoportokat hoztak létre. Öt csoportban küzdenek a csapatok feljutásos kiesős rendszerben. A hatos divíziók szűknek tűnnek, de ezzel a nemzetközi szövetségnek az volt a célja, hogy mindhol közel azonos képességű csapatok játszanak, minden meccs úgymond ki-ki találkozó legyen. A vb legalsó csoportjába selejtezőt játszanak a nemzetek, de már itt is megkötés van. A világbajnokság legalsó szintjére is csak azok az országok nevezhetnek, amelyek megfelelnek a nemzetközi szövetség előírásainak. Megfelelő mennyiségű pálya, megfelelő számú játékos, és megfelelő minőségű bajnokság szükséges a selejtezőre nevezéshez is.