A gyepmester szereti az állatokat

Mindenképpen kevesebb, mint akár csak négy évvel, pláne, mint tíz évvel ezelőtt volt.

Ezt a városi gyepmester (aki nem tudja, hogy sokszor kevéssé szívderítő, mégis nagyon fontos hivatását miért éppen így nevezik: talán azért, mert a közterületre, azaz gyepre tévedt gazdátlan ebekkel kell foglalkoznia...), tehát a gyepmester, Weixl Mihály nagyon pontosan érzi.

- Pár éve még hetente két-három érdeklődő jött a gyepmesteri telepre, hogy van-e örökbefogadható kutyám. Most jó, ha havonta jönnek ennyien!

Mihály harmincegy éve Dunaújváros gyepmestere. Eredeti szakmája kőműves: dolgozott is a rendszerváltásban megboldogult 26. számú Állami Építőipari Vállalatnál, például a Római városrészi építkezéseken. De mivel túl hosszú, gyakorlatilag végeláthatatlan volt a műszak, pár évre átment a vízműhöz, majd 1980. január 7-től pályázat útján nyerte el ezt az állást - amiért soha nem tülekedtek túlságosan.

Megcsípte: itt ugyan hivatalosan fél nyolctól fél négyig tart a munkaidő, de gyakorlatilag soha nem végez ennyi idő alatt. Meg különben is:

- Üljek otthon, bámuljam a tévét? A gyerekeim már felnőttek. Inkább kijövök a kutyáimhoz!

A gyepmester ugyanis azért lett gyepmester, régi, és egyértelműen negatív, ma már igaztalan nevén sintér: mert szereti az állatokat.

A venyimi születésű Weixl (akinek németalföldi hangzású nevéhez jól illik holland hajóskapitányokat idéző szakálla) mindig is kutyabolond volt. Egy időben boxereket tenyésztett, és minden pénzét kutyákra költötte. Szereti az ebeket, na: ezért is lehet képes ellátni sokaktól érthetetlenül lenézett hivatalát.

- Amikor a kutya az általa őrzött, a sajátjának tekintett területről kitéved a közterületre, azonnal elveszíti magabiztosságát. Ha megérzi, hogy valaki segítő szándékkal, s nem ártó gondolatokkal közeledik hozzá, megörül neki. Én még soha nem vittem magammal dróthurkot, csak egy vékonyka kis bőrpórázt, amit akár egy tacskó is elszakíthatna. De nem teszi...

A gyepmesteri telepen, a Venyimi út melletti egykori Oroszi-tanyán, ami már a hetvenes évek óta szolgál e célra, jelenleg tizenkét befogott, sorsára váró kutya él. Ez a sors pedig az érvényben lévő, és az Európai Unió jogszabályaival teljes mértékben összhangban álló rendeletek szerint az, hogy a befogástól számított tizennégy napig jelentkezhet értük a gazdájuk. Ezután viszont a veszettség elleni kötelező védőoltás áráért bárki elviheti az egyébként egészséges kutyát. A beteg, öreg jószágokat viszont: elaltatják.

Mihály gyepmesteri tevékenységét mi sem jellemzi jobban, mint a grafikonunkon látható adatsor. Tavaly 78 befogott állat közül 69-nek szerzett új gazdát a gyepmester. Kilenc viszont, öreg és/vagy beteg lévén, állatorvosi injekciót kapott.

Ezután pedig ugyanoda kerültek, mint a közterületen, vagy otthon elhullott, esetleg gazdáik által elaltattatott állatok: a gyepmesteri telep hűtőtartályába, szabványzacskóban. E tartályt a dunaújvárosi telep 2004 májusában, rögtön az uniós csatlakozásunk utáni napokban rendelte meg, az európai szabványok szerint.

Sok magyar nagyvárosban még ma sincs ilyen.

Innen pedig a solti állatitermék-feldolgozó vállalathoz kerülnek a maradványok - ahol többnyire elhamvasztják azokat. Őket...

A sintér -rel igen érdekes történetek estek meg. Ezek nem a gyepmestert, és nem is az állatokat jellemzik. Sokkal inkább a sapiens -nek: értelmesnek nevezett embert.

Megtörtént, hogy házhoz hívták a gyepmestert, és megkérték, hogy az egyébként szép és értékes kutyát vigye el, irtsák ki, mivel nem kívánják tovább tartani. A sintér persze győzködni kezdte a tulajdonost, hogy kár lenne ezért a szép, egyébként jó erőben lévő ebért. Hiába. A papírokat aláírták, a kutya az állatorvoshoz került, végső injekciót kapott. A míves pórázt és a szájkosarat a gyepmester félretette, hátha jönnek majd érte, vagy ki tudja.

Már délután meg is jelent egy derék termetű férfiú, hogy jött a kutyáért, ami ide került, mert vinné az új gazdájához. Biz csak a pórázt és szájkosarat kaphatta meg! Válófélben volt a házaspár, a feleség meg úgy gondolta, hogy kutyája elpusztíttatásával áll bosszút egykori párján.

Sikerült. A korábbi férj ríva is fakadt. Ám ez egy ártatlan élőlény életébe került.

A kutya bezzeg nem tesz ilyet. A gyepmester sem. Akad olyan jószág a telepen, ami már hosszú évek óta él Mihály védőszárnyai alatt. Szíve szerint oda nem adná senkinek! Az a kutya, ha van egy kis szerencséjük mindkettőjüknek: gyepmesternek, ebnek, ott fog elpusztulni az óljában, a kutyaélet végső határánál, szeretetben, gondoskodásban.

S ez az, amire egyre kevesebb esélyük van a hobbiból, szenvedélyből, magányból tartott városi kutyáknak. Hasznuk nincs, anyagi legalábbis. De sokszor már pénz sincs az etetésükre...