Negyvenhét évnyi megszállás után

A Munkás–paraszt Vörös Hadsereg és szövetségesei a második világháború végén, 1944–45-ben foglalták el Magyarországot. Az 1956-os forradalom után a kádári rendszer fennmaradását szavatoló alakulatok az 1957-ben kötött magyar– szovjet egyezmény alapján több mint négy évtizedig maradtak az országban. A szovjet hadsereg eredetileg azért tartózkodhatott a második világháború befejezése után Magyarországon, mert hazánkon keresztül biztosították a négyhatalmi megszállás alatti Ausztriát. 1955. május 15-én azonban megszületett az osztrák államszerződés, ami kimondta Ausztria örökös függetlenségét.

Elvileg okafogyottá vált a szovjetek magyarországi „szerepvállalása”. Azonban az államszerződés megkötése előtt a Szovjetunió létrehozta (1955. május 14.) a Varsói Szerződést, aminek alapján jogosan folytatták a magyarországi megszálló tevékenységüket egészen 1991-ig. De ne menjünk ennyire előre az időben, lépjünk egy kicsit vissza! 1985-ben új fejezet kezdődött a világtörténelemben, miután a Szovjetunió élére a reformgondolkodású Gorbacsov került. Hatalomra jutása után meghirdette a peresztrojka és a glasznoszty reformprogramjait, amelyek után a keleti blokkon belül megkezdődtek a mozgolódások az ellenzéki erők részéről, valamint olyan addigi tabutémák kerültek a felszínre, mint a szovjet csapatok csökkentése, majd kivonása. A hidegháború történetében először intenzív párbeszéd kezdődött a két szuperhatalom (USA–Szovjetunió) között, ahol a szovjet fél ígéretet tett arra nézve a ’80-as évek végén, hogy csökkentik a szovjet befolyási szférába tartozó államokban a csapataik létszámát, valamint megegyeztek bizonyos fegyvertípusok leszereléséről.

Moszkva nem hiába vállalkozott erre: Gorbacsov felismerte, a Szovjetunió nem bírja tovább a fegyverkezési versenyt a Nyugattal szemben, ha tovább folytatják, belepusztul a kommunista birodalom. Gorbacsov az 1988-as ENSZ közgyűlésén nyilvánosan bejelentette, a kelet-európai államokból (köztük Magyarországról) három év alatt mintegy 50 000 katonát fognak hazaszállíttatni, valamint ötezer harckocsit és hat harckocsizó hadosztályt. A bejelentéssel óriási lavinát indított el hazánkban az utolsó szovjet főtitkár. A Magyarországon állomásozó Déli hadseregcsoport főparancsnoka, Matvej Burlakov vezérezredes pedig 1989. január 1-jei sajtónyilatkozatában 10 000 fő – a hazánkban szolgálatot teljesítő haderő egyötödének – hazaszállítását hirdette meg. A magyar kormány 1990 januárjában csapatai kivonására szólította fel a Szovjetuniót, egy hónappal később pedig Somogyi Ferenc külügyi államtitkár és Ivan Aboimov külügyminiszter- helyettes között megkezdődtek a tárgyalások, amelyeket az – 1990-es választások előtt még – ellenzéki pártok felügyeltek.

Végül az alkudozások az 1990. március 10-én, Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter által aláírt egyezményben realizálódtak, amely a csapatkivonások végső határidejét 1991. június 30-ában szabta meg. Két nappal az egyezmény aláírását követően – elsőként a Veszprém megyei Hajmáskérről – már el is indultak az első, katonai felszereléseket, berendezéseket, fegyvereket és – természetesen – katonákat szállító szerelvények a szovjet határ felé. A Déli hadseregcsoport Magyarországon állomásozó egységeinek hazaszállítása a tervek szerint zajlott, sőt, a megállapodáshoz képest már tizenegy nappal korábban, 1991. június 19-én be is fejeződött, amikor utolsóként Viktor Silov altábornagy, a hadseregcsoport parancsnoka – de már civilként, ez lényeges, mivel az utolsó katonavonat június 16-án hagyta el az országot – Csapnál átlépte a magyar– szovjet határt. A kivonulás következtében, negyvenhét esztendő után először, Magyarország határain belül csak hazai fegyveres erők állomásoztak.

A két ország között azonban nem lett teljesen problémamentes a kapcsolat, ugyanis ott volt az elszámolás kérdése. Ezzel kapcsolatban június 17-én Keleti György ezredes, HM-szóvivő így nyilatkozott: „a szovjet követelés 48,2 milliárd forint. A magyar igény, amelyben a legnagyobb tétel a környezeti kár, ezt meghaladja.” Ez az összeg azonban hamarosan duplájára emelkedett, mert a magyarok százmilliárd forintot kértek a környezeti károk miatt. A szovjetek viszont a kivonulás napjaira időzítve közölték, ők is százmilliárdot akarnak. Keskeny Ernő az Antall-kormányról szóló tanulmányában így foglalta össze a történteket: „Az orosz fél hatvanmilliárd forintos követeléssel állt elő a magyarországi ingatlanokért, amelyre a magyar fél válaszul százmilliárd forintra becsülte a megtérítendő környezeti károkat. Végül az úgynevezett „nulla- megoldásban” sikerült megállapodni, amely szerint mindkét fél lemond a saját követeléséről. Az erről szóló egyezményt Jelcin elnök 1992-es budapesti látogatása során írták alá.

A megállapodást két jegyzőkönyv egészítette ki. Az egyikben Magyarország vállalta, hogy tízmillió dollár értékben humanitárius gyógyszersegélyt nyújt Oroszországnak, a másik szerint pedig Magyarország megvizsgálja annak lehetőségét, hogy részt tud-e venni a területéről kivont szovjet katonák lakásproblémáinak megoldásában.” Az eredeti – június 30-i – határidő emlékére az Országgyűlés 2001. május 8-i ülésén június utolsó szombatját a Magyar Szabadság Napjának nyilvánította. Tehát most már negyvenhét éve nincs megszálló hadsereg az országban, arról nem is beszélve, manapság már az egykori ellenség, a NATO tagjai vagyunk. Forrás: rubicon.hu, hu.wikipedia. org, mult-kor.hu