Egér Ágota meséi: A viharboszorkány

Bevallom, én sem hallottam róluk egészen addig, amíg Ágota el nem mondta azt, amit ő látott, és hallott egy szörnyű, viharos napon. Bizony, még ma is azon gondolkodom, hogy igaz-e? De ha Ágota állítja, semmi kétség, hinnem kell neki.

Ugye, mennyi eső esik ezen a nyáron? – kérdezte Ágota Emiltől, miközben az ablakából az esőcseppeket követte tekintetével, ahogy csorogtak le az ablaküvegen. Néha megdörrent az égbolt, ilyenkor fényes villámok remegtették meg az eget, s földet.

Biztos megint dolgozik egy viharboszorkány – mondta eltűnődve.

– Mit mondtál? – kapta fel a fejét Emilke, és összébb húzta magát. – Honnan tudsz te ilyet?

– Hm. Onnan, hogy nem rég találkoztam eggyel. Elmesélem! Az egész egy pont ilyen viharos napon kezdődött. Én akkor még nagyon féltem a mennydörgéstől, és gyakran a paplanom alatt kerestem menedéket.

– Igen, igen – szólt közbe Emil. – Én is így szoktam tenni, mert azt gondolom ilyenkor, hogy ha nem látom, nincs is. És gyújtok egy gyertyát, arra az esetre, ha elmenne az áram.

– Jól teszed – folytatta Ágota. – Szóval ott remegtem egészen addig, amíg csak erőt nem vettem magamon, és felvettem az esőkabátomat, a kis piros csizmámat, és elindultam arrafelé, ahonnan a villámok cikáztak. Követtem a nyomokat, amelyek az erdő tisztásához vezettek. Na ott volt csak igazi eső, meg villám, meg dörgés.

– És akkor mit láttál? – kérdezte izgatottan Emil.

– Valami igazán különlegeset: egy boszorkányt, amint hol a magasba emelte a kezét, hol meg lefelé mutatott. Amikor felemelte a kezét, zuhogott az eső. Amikor lefelé tartotta, megszelídült a vihar. Sok időbe telt, míg rájöttem, mit csinál?

– Na, és mit csinált? Nem féltél? – kérdezte ámulattal Emilke, és látszódott, ő nem értette meg.

– Nem féltem. Odafutottam hozzá, és meghúztam a köpenyét. Ő lepillantott, és képzeld, nagyon megijedt. Elsikoltotta magát, és ennyit mondott: egér! Elkezdett futkosni, én meg utána. Ekkor jutott eszembe, hogy a legtöbben félnek az egértől. Bár nem értem, miért, hiszen szinte mindenkinél kisebb vagyok. Amikor erre rájöttem, elbújtam. Ő megállt, és keresett a tekintetével.

– És a vihar? – kérdezte közben Emil? – Még mindig esett az eső?

– Esett, de nem annyira.

– Érdekes – bólogatott Emil.

– Igen, így jöttem rá, hogy ez a kis boszorkány csinálja a az egészet. Aztán lassan, lépésről-lépésre bátorkodtam elő. Láttam, hogy már nem fél, és lehajol hozzám. Olyan szép volt! Szőke, göndör haja volt, zöld szeme, és sötétkék köpenye.

– Nem is igaz! A boszorkányok mind csúnyák! – hitetlenkedett Emil.

– Én is így hittem, de Ilu – mert így hívták – elmondta, hogy csak a gonoszak csúnyák. Ő jóboszorkány, és az esővel segít a rétnek, a vizeknek, így felfrissül a levegő, eltűnik a füllesztő meleg és pára. Elmondta, hogy gyermekkorában választhatott, hogy milyen boszorkány akar lenni? És mivel mindig szerette a vihart, az esőt, így ezt választotta.

Ha legközelebb dörög az ég, és viharos eső hull az égből, nem kell félned, mert te már tudod, hogy csak egy viharboszorkány dolgozik a közelben. Emilke is sokkal nyugodtabb azóta, amióta ezt a mesét hallotta. De azért a mai napig meggyújt egy gyertyát, ha vihar van. Azt mondja: „biztos, ami biztos..."