Dinnyés, az időszerű

 Mindenkit, aki belép a Corner Caféba, úgy fogad, mint rég nem látott testvérét. Gitárja nyakán vékony nemzetiszín szalag, tenorja hatvanhárom évesen sem kopott semmit, és dalai ugyanolyan aktuálisak, mint negyvennégy éve.

Nem, ez így nem jó. Nem arról van szó, hogy akkor aktuális volt Dinnyés, aztán eltelt egy kis idő, miközben nem volt időszerű, aztán megint az lett, és most újra nem az - hanem az van, hogy Dinnyés folyamatosan aktuális. Fájdalmasan, pontosan, kísértetiesen és hátborzongatóan időszerű egyfolytában.

Na, most behangoltam, várjuk a nagyérdeműt , jegyzi meg kissé rezignáltan, miután minden külön bejelentés nélkül elénekli Dylantől a Blowin in the windet. Vagy tucatnyian várjuk a nagyérdemű közönség többi részét.

Hiába. Nincsenek ott a régi, nagyszájú szabadságszakértők, és az újdonsült, nyugdíjas forradalmárok sem. Hiányoznak a megkopaszodott hosszúhajúak és a megkopasztott lázadók. S hiába várjuk Ladányi Mihály és Cseh Tamás bálványozóit is.

Hogy miért? Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél. (Barna Imre fordítása.) Bár ide talán most jobban illik ahogyan néhai György Sanyi barátom énekelte, Dinnyés után szabadon: A választ, igen, azt elfújta a szél, a választ azt elfújta a szél.

Megrázza a közönséget. Mint Utassy Dinnyés által megzenésített verse: Talpra fel, Petőfi, sírodat rázom, szólj még egyszer a szabadságról!

S megrázza a Bartók gyűjtötte népdal, a felvidéki Galánta környékéről. A szlovák himnusz. Nem baj, hogy elvitték, mint a címerünk felét. Csak nem szóltak előtte... mondja Dinnyés. S megrázzák a Buda Ferenc, Radnóti, Veress Miklós verseire írt énekek. Meg a saját, mai szerzeményei... Miért higgyek azoknak, akik eladták hazámat?! ...

Vagy például Zs. Nagy Lajos versére: Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz . S Ferencz Győző: Miller, a zenetanár kiutasítja házából a minisztert .

Dinnyés, a legidőszerűbb dalos már akkor járt Dunaújvárosban, amikor a sarki nagy ház még nem is állt. Pártház lett belőle, mi más... Akkor még csak egy barakk volt a helyén, és a barátaimmal énekeltünk ott, meg később a kocsmákban, ezt, hogy...

És énekli. Ezt, hogy: Nézz a szemembe, fogd meg a kezem, és értsd meg végre, nem vagy egyedül!

A stúdióvezető mondta, hogy a Dinnyés járt már ott, ha riportfilmet akartok forgatni, majd ő segít. Meg is ígértem, hogy lesznek riportalanyok, a barátaim szülei. Akik el-mondták a riportban, hogy a gaz Rákosi küldte ide őket, teherautókon... A filmet nem vetítették. Nemrég semmisítették meg...

A kiegyezés után visszamagyarosodott az oktatás. De nem magától! Például Pósa Lajos dalaival. Mostanában Weöres Sándor sem azért van jelen az iskolákban, mert tanítják, hanem mert Sebő Feri beénekelte magát oda. És Utassy József sem azért van jelen, mert a tanmenet beleteszi, hanem mert én bekönyökölök az iskolákba...

Most a világ legismertebb dala következik. A XIX. századi Pósa Lajos dala megvan angolul is: egy indián fogságba esett fehér nő dalolja a filmen egy indián kislánynak.

S elénekli: Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem...

Végül Dinnyés, aki Pesten él, becsületes szegénységben, kántorkodik, aki határtalanul szeretné hazáját, csak úgy, az országút széléről, ráadásul daltalanul (hogy pár lemeze címét is említsük) elénekli a Himnusz-töredéket Juhász Ferenctől. Azt, amit a május elsejei felvonulásoknál egy Vasmű úti erkélyről énekeltünk barátommal. Ő már nincs meg. De a dal még megvan.

...emeld fel fejedet, nemzetem, lángoljon a világegyetem!