A helyükön maradtak

Budapest

Vasárnap délután a nem túl acélos Opten Vasas vendége volt a dunaújvárosi alakulat, és főleg a MAC ellen aratott győzelem után reménykedni lehetett abban, hogy a DAB elindul felfelé. Tőmondatban: azok, akik a piros-fehér színekért szurkoltak, mélységes csalódásban részesülhettek.

Opten Vasas HC – Dunaújvárosi Acélbikák

4–1 (2–1, 2–0, 0–0)

Vasas: Tóth – Bukor, Kováts 1, Bödök (1), Czakó, Turbucz (1) – Ozols, Tornyai, Béres, Páterka, Szalma – Kmec (1), Surányi, Schmál 1, Szlama (1), Ve­shutkin 1 (1) – Léránt (1), Seregély, Csiki (1), Németh, Szabó 1. Vezetőedző: Ladányi Balázs.

DAB: Bacashihua – Kovács, Pozsár, Dansereau, St Pierre, Szappanos – Jakabfy, Vuorijarvi (1), Azari, Mazurek, Turcotte (1) – Dósa, Lencsés, Németh, Pihlqvist, Török 1 – Gebei B., Tamás, Gebei G., Odnoga, Pinczés O. Vezetőedző: Leo Gudas.

Lehetne tudományoskodni a mérkőzésről, lehetne arról beszélni, hogy az egyik oldalon kapufáról kipattant a korong, a másik oldalon pedig bepattant, de felesleges időpazarlás lenne. Tudomásul kell venni, a dunaújvárosi csapat egy igen szürkécske Vasasnak nem tudott méltó ellenfele lenni, pedig a jégkorongban annál megalázóbb nincs, amikor egy csapat nem méltó ellenfél. Felfoghatatlan, hogy azok a játékosok, külföldiek, magyarok, amikor magukra veszik az Acélbikák mezét, mire gondolnak, mi jár a fejükben? A fizetés, a jólét, a lakás, a család? Egy kívülálló számára nagyon nehezen átlátható. Írásom előtt több olyan emberrel beszéltem, akik évek óta követik az Acélbikák szereplését, s mind azon a véleményen voltak, hogy egyetértenek velem, felfoghatatlan számukra is, amit a pályán a DAB hokisai mutatnak.

Nem szeretem a családomat bevonni az írásaimba, de azt hiszem, az utóbbi idők legnagyobb bölcsességét feleségem fogalmazta meg: csak a DAB hokisai tartják be a másfél méteres védőtávolságot az emberek között, de a jégkorongban ez nem számít pozitívumnak.