Triscsuk szép emlékekkel távozik az acélvárosból a fehérváriakhoz

Triscsuk Krisztina 15 esztendeje, 20 évesen került először Fehérvárra a másodosztályú Veszprém együttesében töltött, sikeres hónapok után. Azonnal alapember lett a megyeszékhelyen, később szerepelt Érden, Dunaújvárosban, Siófokon, Kisvárdán, a német Thüringer HC gárdájában. Tavaly nyáron visszatért Dunaújvárosba, ahol jól játszott, a következő szezont azonban már Fehérváron kezdi. Ott, ahol másfél évtizede bemutatkozott a hazai élvonalban. Pályafutása bővelkedik sikerekben, kettőre különösen szívesen emlékszik: az Eb-n szerzett bronz a magyar válogatottban, valamint az EHF-kupa megnyerése a DKKA színeiben.

– Örülök, hogy ismét az Albában szerepelhetek, ez volt az első magyar, profi klubom. Tinédzserként kerültem Magyarországra, Veszprémbe, onnan Fejérbe, ahol egyhuzamban nyolc évet kézilabdáztam. Nemrég tudtam meg, hogy a klub örökranglistáján a mérkőzéseket tekintve a negyedik, a gólok számában pedig második vagyok, minkét tabellán Tilinger Tamara vezet, ha jó szezonom lesz, sérülések nem gátolnak, 26 meccsen bizalmat szavaz a szakmai stáb, valamint 92 gólt szerzek, átveszem a vezetést mindkét listán – kezdte.

– Itthon dobogóra törő élcsapatokban szerepelt, majd másfél éve Németországba távozott. Nem sikerült jól az idénye.

– November közepén elszakadt a bokaszalagom, végig ezzel bajlódtam. Előzőleg Kisvárdán nagyon előnyös szerződést kötöttem, kivásároltak a siófoki szerződésemből, a két klub megállapodott, kész tények elé állítottak. Nem volt rossz csapatunk Várdán, ám egy szezon után úgy döntöttem, a folytatásban a pénz nem lesz fontos a karrieremben, továbbá közelebb akartam lenni Fehérvárhoz, az otthonomhoz, ahol másfél évtizede letelepedtem. A dunaújvárosiakkal megállapodtam, azonban rövidesen jelezték, a szerződésben foglaltakat biztosan nem tudják teljesíteni, ne léptessük életbe. Elfogadtam, hogy változtak az anyagi lehetőségek, itthon a helyek beteltek, a Bajnokok Ligájában szereplő Thüringer HC-hoz igazoltam 2018 nyarán, nagy várakozásokkal. Ki akartam próbálni magam egy más közegben, kultúrában, valamint fontos volt, hogy új csapatommal a BL-ben szerepelhetek. Továbbá az itthoni küzdelmek után nyugodtabb idényre vágytam. Arra gondolok, hogy minden klubnál kifacsartak, ami egyrészt jó, mert mindenütt kulcsfiguraként számítottak rám, a világ legerősebb bajnokságában, viszont az állandó eredménykényszerben töltött esztendők felőröltek. Ezért is jött jól a német lehetőség, mert a Bundes­liga bár erős, lényegesen gyengébb az NB I-nél.

– Tavaly nyáron visszatért Újvárosba, ahol korábban két, sikeres idényt töltött, 2014-től 2016-ig már viselte a piros-fehér mezt.

– Remek időszak volt, Bojana Radulovics és Mátéfi Eszter invitálására érkeztem az egyesülethez. EHF-kupát nyertünk a német Metzingen ellen, a döntőn nekem különösen jól ment a játék, főleg a veszprémi visszavágón, ahol tizenegy találattal a mezőny legjobbja lettem. Az első félidőben már kilenc gólt szereztem, gyakorlatilag minden bejött a találkozón. A kinti, 26–24-re elvesztett odavágóra sem lehet panaszom, ötször találtam be. A tavalyi idényem nem alakult rosszul, jó társaság jött össze Újvárosban, azonban kora tavasszal bizonytalanná vált minden, senki nem tudta, milyen jövő várhat a DKKA-ra. Úgy tűnik, rendeződik a helyzet – ennek nagyon örülök –, azonban én nem akartam várni, amikor kora tavasszal a problémákat érzékeltük, megkezdtem a tárgyalásokat az FKC-val, a megbeszélések eredményre vezettek. Marasztaltak az acélvárosiak, a távozásomban szerepet játszott, hogy György László Balatonfüredre szerződött, szerettem vele dolgozni, megkövetelte a munkát, ami mindig eredményre vezetett.

– A fehérváriakkal egyéves szerződést kötött. Nem tervez hosszú távra?

– De igen, szeretnék egy évnél többet játszani. Hét éve távoztam az FKC-tól, amikor tehettem, hazajöttem – tizenöt éve letelepedtem Fejérben –, az Alba meccseire gyakran kilátogattam. A drukkerek kérdezgették, mikor jövök vissza. Ez a pillanat most jött el. Itt lettem profi, sokszor gondoltam arra, jó lenne itt is befejezni, persze, még nem jövő nyáron. Júliusban leszek 35 esztendős, egészséges vagyok. Egy évre szerződtem, ezt biztosan kitöltöm, sőt, remélem, több szezonon át kézilabdázok.

– Mi volt a karrierjének eddigi legszebb pillanata?

– Több ilyen is akad. Az első Eb, bronzérem a válogatottal 2012-ben még fehérvári játékosként, valamint az, hogy a Dunaújvárossal aranyérmet nyertünk az EHF-kupában. A hazai bajnokságban végig ott voltunk az élmezőnyben, kétszer rendkívüli balszerencsésen, büntetőkkel buktuk el a bronzot az Érddel szemben, pedig megérdemeltük volna, hogy dobogóra lépjünk. Remek társaság jött össze, Ferling Bernadettel, Triffa Ágnessel, Vincze Melindával és Oguntoye Viktóriával különösen jóban voltam, de megtaláltam a közös hangot mindenkivel. A masszőrnek, Bába Mihálynak is sokat köszönhetek, vigyázott az izmaimra.

– Évek óta már nem tagja a magyar válogatottnak. Gondol még a címeres mezre?

– Már nem, csak a klubomra koncentrálok. Közel húsz éve Szentpéterváron mutatkoztam be az orosz élvonalban, később, még tiniként, a felnőttválogatottban edzettem a nemzeti együttessel Rióban aranyat nyerő Jevgenyij Trefilov irányításával, azonban egy moszkvai, a Balkán Ligában vívott meccsen elszakadt a keresztszalagom. Műtétre nem került sor, Magyarországra kerültem, nem lehetett tudni, mennyire bírja a lábam, ezért játszottam az NB II-ben. Otthon balszélsőként vetettek be a jobb oldalon, megtanultam a bal kezemmel lőni, valamint jobb lábról felugrani. Kilenc évet játszottam keresztszalag nélkül, egyre jobban fájt a térdem, Abkarovits Géza főorvos jelezte, csoda, hogy eddig bírtam, ez így nem lesz jó hosszú távon, a combomból pótolta a hiányzó szalagot, azóta tünetmentes vagyok. Jó szezont remélek, remélem, a fehérváriakkal ott leszünk az első nyolcban. Ezzel elégedett lennék.