Szisztematikusan épített csapat szerezte meg a bajnoki aranyat

Játékosként nagy csaták részese volt az élvonalban, Diósgyőrben mutatkozott be, majd a katonaságnál töltött időszak után került a keleti acélvárosból a nyugati acélvárosba. Ami nem sikerült számára jobbhátvédként, vezetőként megadatott: bajnoki címet ünnepelhetett, 2000-ben.

Labdarúgó-pályafutása befejeztével, a 90-es évektől alacsonyabb osztályú együtteseknél futballozott, majd edzősködött, technikai vezetőként került a Dunaferr SE futballszakosztályához 1995 elején, s 1998-ban lett ügyvezető. A nagy diadalokat követően, 2003-ban, ötéves szerződése lejártával távozott.

– Nagyszerű időszak volt, főleg az Egervári Sándor fémjelezte időszak, az első két év különösen. Varga Zoltánnal jutottunk fel, első, NB I-es évünkben nem is szerepeltünk rosszul, Zoli irányításával kimondottan jól kezdtünk. Aztán jöttek vereségek is, kora tavasszal az egyik idegenbeli zakó után elővett egy papírlapot, egyik oldalára felírta, kik azok – nyolcan –, akik maradnak, a másik felére pedig tíz név került, akik mennek. Kulcsembereket is a távozók közé helyezett, akik meghatározók voltak, s később még inkább azok lettek. Tíz játékost nem lehet elzavarni, meg nem is akartunk. A vezetőedzőnek megfájdult a válla, nem tudott rendelkezésre állni, a szezont Ebedli Ferenccel fejeztük be, feljöttünk a tabellán. Az edző kimondottan jól dolgozott, a csapat is kedvelte, mégsem volt esélye a maradásra, ugyanis a vezetők tavasszal megállapodtak az MTK-val 19 pontos előnnyel bajnokságot nyerő Egervári Sándorral – emlékezett vissza.

Majd így folytatta: – Többen állították, könnyű volt nekünk, hiszen volt pénz, összevásárolt csapattal szereztünk aranyérmet. Ez nem volt igaz, ugyanis nem sztárokat igazoltunk. Rabóczki Balázs előzőleg 3-4 meccset védett Babos Gábor mögött az MTK-ban, Molnár Zoltán fiatal, de kész, rutinos játékos volt, Salamon saját nevelésű futballista, Égert egy évvel korábban, a másod­osztályú Pakstól igazoltuk, Kiss Györgyöt az NB I és NB II között ingázó Nyíregyházáról szerződtettük, Rósa Henrik a kieső Csepelből jött egy évvel korábban, Nagy Tamás, Zavadszky Gábor és Igor Nicsenko keveset már játszott a Fradiban, Tököli Attila és Jäkl Antal a másodosztályból, Pécsről érkezett, 1997-ben NB II-es csapatunkhoz. Orosz Ferenc már sérüléssel bajlódott, Lengyel Ferenc saját nevelés volt, a döntően csereként pályára lépő Komódi Izraelből tért haza, Kóczián nálunk kezdett focizni. A vezetőedző alapcsapatban gondolkodott, a kezdő együttesnél az volt a kérdés, Orosz vagy Nicsenko lép-e pályára. A többi poszton csak akkor volt váltás, ha valaki megsérült, vagy megbetegedett.

A szezon kezdetén az arany­éremről nem beszéltek, dobogón szerettek volna végezni. Az első bajnokit azonnal elvesztették Debrecenben, aztán átszaladtak a mezőnyön.

– Jól alakultak a dolgok. A szakmai oldal, a játékoskeret, a vezetők is tudták a dolgukat, gazdaságilag is rendben voltunk, minden feltétel rendelkezésre állt. Egervári Sanyi nagy erénye volt, hogy a munkát megkövetelte, rendet tartott, ugyanakkor remek hangulatot teremtett. Baráti társaság alakult ki, közös, szabadidős programokat szer­veztünk, pecázni jártunk. Május közepén, az MTK elleni, idegenbeli meccsen 4–1-es ­sikert arattunk, így a zárás előtt négy fordulóval bajnokok lettünk.

Babonából nem készültek ünneplésre, a lefújás után gyorsan elrohantak pezsgőért, az öltözőben már locsolkodtak. Később Ercsiben megálltak egy kocsmánál, majd egy benzinkúton.

– Jött a hír, hogy tömeg várja a csapatot a stadionban, ami igaznak bizonyult. Leszálltunk a buszról, egyesével feldobálták a srácokat a levegőbe, komoly ünneplés kezdődött. Júliusban indult a nemzetközi szereplés, Split­ben remek játékkal nyertünk, Trondheimben is helytálltunk, nem sok hiányzott a BL-csoportkörhöz. Komoly esélyünk volt a továbbjutásra, másfél milliárd forint múlt ezen, ha sikerül, két évig maradt volna a kiszámíthatóság, a nyugalom. A vasmű válságba került, ami a minőségi futball végét jelentette. Az anyacég problémái mindenre kihatottak, a foci ahogy most, akkor sem tudott működni önellátóan. A következő szezonnal nem volt gond, sokáig vezetünk, végül az FTC két ponttal megelőzött bennünket. A 2001/2002-es bajnokságban már jöttek a gondok, de bejöttünk a negyedik helyre. Az újabb szezon már csődöt hozott, a pénz elfogyott, a szezont ifistákkal fejeztük be, esély sem volt a bennmaradásra. Az ügyvezetői szerződésem lejárt, pár hónapig nem volt munkám. Aztán a Magyar Labdarúgó Ligánál dolgoztam szervezési munkatársként, majd a Videotonban szintén fél évet klub­igazgatóként, nem túl rendezett viszonyok közepette. Budapestre kerültem egy országos céghez marketingmenedzserként, majd visszatértem Dunaújvárosba, egy kereskedelmi rádió cégvezetője lettem, később üzemeltetője és ügyvezetője. Megyei bajnokságban csapatoknál edzős­ködtem, Hartán, Ercsiben, legutóbb Százhalombattán. A DPASE hazai meccseire járok, találkozom a régi játékostársakkal, cimborákkal.

Egy híján ötven

Mindössze egyetlen mérkőzés hiányzott az ötvenhez, a védő, Gróf András negyvenkilenc derbin szerepelt az NB I-ben. A DVTK színeiben háromszor lépett pályára, Dunaújvárosban sokkal több meccset számlált. Miskolcon született, Nyékládházán nőtt fel és kezdett futballozni. A „Bácsi, kérem, hol lehet itt focizni?” elnevezésű, MLSZ által szervezett tehetségkutatón tűnt fel, került előbb Diósgyőrbe, aztán a Kossuth KFSE-ből Újvárosba, 1983-ban. A klub fiatalítani kezdett, Gróf több, korábban kulcsembernek számító társával 1992-ben távozott, alacsonyabb osztályban folytatta.

– Nagyot változott a foci, ami részben érthető, részben nem. Haladni kell a korral, de eltúlozzák a stábokat. Húsz éve is adottak voltak a feladatok, mindenki tudta a dolgát, ma már túlbonyolítják az egészet, szertáros helyett kit menedzserek vannak, videoelemzők, pedig a foci szerintem ugyanolyan egyszerű játék, mint volt évtizedekkel ezelőtt – mondta.