Nem öregek, nem kopaszok és a hangerőt még nagyon bírják

„Kövéren és kopaszon, a hangerőt már nem bírom, de ha már eljöttetek, egy kicsit még ilyen leszek”

Idézhetnénk a P. Mobil zenekar legendás dalának, a Rock­tóberben az első strófáját a szombati összejövetel kapcsán. De ez nem teljesen tényszerű, mert a fiúk csak jöttek, csak jöttek, de nem kövéren és kopaszon, mert nagyon fitt volt még mindig a húsz évvel ezelőtti bajnokcsapat, bár azért a hajméretekkel, leginkább a színekkel már volt némi probléma.

De a lényeg: eljöttek, újra találkoztak, és egy kicsit megint olyanok voltak, mint húsz évvel ezelőtt.

És, ami a szervezők részéről remek ötlet volt, nemcsak a bajnokcsapat tagjait, hanem az elődöket és az utódokat is meghívták az eseményre.

Ahogy lenni szokott, némi protokollal kezdődött az esemény. Először dr. Bene Gyula, a szakosztály akkori vezetője köszöntötte az egybegyűlteket. Elmondta, hogy a dunaújvárosi férfikézilabdának tizenhat évig tartott ez a sikeres időszaka, aminek a 2000-es év volt a csúcsa, amikor nemcsak bajnok lett a csapat, hanem a Kupagyőztesek Európa Kupájában is döntőt játszott. A 2000-es bajnoki cím kapcsán egészen visszament a ´70-es évekig, mert az akkori játékosok tették le az alapját annak, hogy csúcsra juthasson ez a társaság, majd jöttek a fiatalok, a Császár Gábor-féle korosztály, ők is csodát tettek.

– Köszönet mindenkinek, nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek köztetek – fejezte be mondandóját Bene Gyula.

Ezután dr. Sándor Péter, az akkori szakosztályelnök szólt néhány mondatot.

– Abban az időben a Dunai Vasműn belül a különböző kft.-knek leosztották a szakosztályokat. Az EMA-Power Kft. vezetője voltam és engem kértek meg arra, hogy segítsek a kézilabdának, amit elvállaltam annak ellenére is, hogy akkor is és ma is a motorcsónaksportban tevékenykedek. Szakmai dolgokba sosem folytam bele, a korlátlan pénzügyi igényeknek próbáltam eleget tenni. Köszönet a sok sikerért, az örömökért, amiket okoztatok nekem – mondta Sándor Péter.

Ezután az estnek egy rövid, szomorú része is volt, hiszen egy perc néma felállással emlékeztek meg a csapat kapusáról, Vladimír Hernandezről és gyúrójáról, Takács József­ről, akik tegnap este nem ünnepelhettek együtt a korábbi társakkal.

Innentől kezdve viszont már nem volt hátra más, csak a nevetésekkel tarkított anekdotázás. Jöttek a szebbnél szebb, vidámabbnál vidámabb történetek – természetesen közülük néhány olyan is, amely talán nem tartozik a nyilvánosságra.

Skaliczki László, a csapat akkori edzője is sok érdekes történetet mesélt, de talán az kiemelendő, hogy amikor a Csorba-tónál edzőtáboroztak, és kínozta a csapatot, olyanok voltak a természeti viszonyok, hogy minden visszhangzott. Így amikor a csapat futás közben kétségbe vonta az edző szakértelmét, akkor a kilométerekre álló Skaliczki a vissz­hang miatt mindent hallott.

Mivel e sorok írója hosszú éveken át követte ennek a csapatnak az életét, szó szerint az útját, hiszen sokat utazott velük, Skaliczki azt nem hagyhatta ki, hogy megjegyezze, egyszer a csapat majdnem lekéste a kora reggel Németországba induló repülőgépet, mert a tudósító elaludt, és egyszercsak arra ébredt, a Dunaferr hatalmas busza az ablaka alatt áll és ébreszti. Mert ahogy „Skala” mondta, úgy döntöttek, az újságírójuk nélkül nem mennek sehova.

Bene Tamás, aki Tombor Csabával együtt megszervezte a szombat estét, arról beszélt, persze csak tréfásan, hogy mindenki magának tulajdonítja az összejövetel ötletét: – Kertész Balázs szerint abból indult ki az egész, hogy ő föltett egy képet a Facebookra a nyaralásáról. Gál Gyula szerint ő volt az ötletadó, mivel ő készítette a képet. A lényeg az, hogy őt Tombor Csaba hívta föl, hogy mi lenne, ha összejönnének.

– Ekkor én megkerestem Bene Gyulát, aki örült az ötletnek, majd mindenki nagy örömmel állt a dolog mellé, ez nem véletlen, hiszen sok embernek ez volt pályafutásának legszebb időszaka – összegzett az egykori játékos, aki most Balatonfüreden dolgozik a kézilabdáért.

Marosi László igazi világklasszisként érkezett a német szupercsapatból, a Lemgóból Dunaújvárosba.

– Csak pozitívan tudok gondolni az itt töltött évekre, és sajnálom, hogy nem kerültem hamarabb Dunaújvárosba. Mindenki számíthatott mindenkire, Bene Gyula szerepét kiemelném. Rengeteget tett a csapatért. Remek ötlet volt, hogy újra találkozzunk, nagyon szívesen jöttem.

Közel hatezren a jégcsarnokban

2000 áprilisában dőlt el a bajnoki cím sorsa. Akkor a Dunaújvárosi Jégcsarnokban 5800 néző előtt fogadta a Dunaferr SE a veszprémiek, akkor Fotex Veszprém KC név alatt futó, abban az időben is a magyar férfikézilabda zászlóshajójának számító csapatát. Hatalmas várakozás előzte meg a bajnoki elsőséget eldöntő rangadót. A dunaújvárosiak 18–17-re nyertek, és az utolsó két forduló eredményétől függetlenül bajnokok lettek. Érdekességképpen: akkor az NB I-ben szerepelt a Kiskőrös, a Nyíregyháza, a Pécs, a Győr, a Százhalombatta, az Elektromos, az Ózd, a Pestszentlőrinc, amelyek ugyanúgy nincsenek már a köztudatban, mint a Dunaferr.

A 2000-es csapat tagjai: Vladimír Hernandez, Zsembery Tamás, Arunas Vaskevicius (kapusok), Bene Tamás, Décsi Gábor, Gál Gyula, Kemény József, Kertész Balázs, Kuzmicsov Szergej, Károlyfi Viktor, Julius Marcinkevicius, Marosi László, Mocsai Tamás, Rosta Miklós, Tombor Csaba, Tóth Edmond. Edző: Skaliczki László.