A dunaújvárosi B-közép külön rigmust költött Pálingernek

– Emlékszik, mit írt a kétezres évek elején akkori klubja, a Dunaferr szezon előtti „felmérésében” arról, mi az álma a sportban és a magánéletben?

– Ajaj... Ami a sportot illeti: biztos olimpiai bajnok akartam lenni, mint minden kézilabdázó. Civilben nem lehetett más a válasz, mint a boldog család, gyerekekkel.

– Az utóbbi telitalálat.

– Életem meghatározó és legfontosabb része kezdődött a kislányom születésével. Tudatosan készültem rá, a családtervezés miatt fejeztem be sokak szerint korán, szerintem épp időben a pályafutásomat. Maximalista vagyok, nem szerettem volna a figyelmemet a család és a sport között megosztani; el nem tudtam volna képzelni, hogy miközben edzőtáborban vagyok, otthon sír a kislányom. Egy pillanatig nem vacilláltam a döntésen, tízéves koromtól mindent feláldoztam a kézilabdáért, hét éve pedig az életem legcsodálatosabb időszakát élem, amely hamarosan újabb fejezettel bővül: júliusban születik meg a kisfiunk.

– Megosztja a nőket a negyven feletti gyermekvállalás kérdése. Az is tudatos döntés volt, hogy nagyobb korkülönbség legyen a gyermekei között?

– Az ember sok mindent eltervez, aztán van, hogy másként történnek a dolgok. Annak, hogy így alakult, kifejezetten örülök. Nem érzem a korom, sem azt, hogy idős lennék a gyermekvállaláshoz. A korkülönbség pedig ideális, hiszen azáltal, hogy a lányom már nagyobb, a picinek is annyi figyelmet tudok majd szentelni, mint korábban neki. Szofi egyébiránt nagyon várja már a kistestvérét, minden nap beszél róla.

– Kíváncsi, mit írt az „álmom a sportban” rubrikába?

– Igen.

– BEK-győzelem, ami – noha játszott két döntőt – végül nem jött össze. Nagyon hiányzik?

– Érdekes, egyáltalán nem hiányzik. Ha visszatekintek a pályafutásomra, nem az ugrik be, hogy teljesebb lenne vele a karrierem. A Győr épp azután nyert először, hogy kiszálltam a sportból, mégis nagyon tudtam örülni a győzelemnek. Nem lennék boldogabb ember, ha a vitrinemben lenne három Bajnokok Ligája-aranyérem. Azért tudok elégedetten visszagondolni, mert nagyon jó csapatokban kézilabdázhattam, játszhattam kupadöntőket, és a magyar kézilabda egyik legsikeresebb korszakának válogatottjában szerepelhettem.

– Nosztalgiázva szokta áttörölni a vitrin tartalmát?

– Nem nosztalgiázom. Pontosabban, magamtól nem. Egyszer, amikor Szofi már nagyobb volt, és egy bevásárlás alkalmával többen odajöttek hozzám, azt kérdezte: »Anya, téged mindenki ismer. Miért?« Elmeséltem, hogy kézilabdáztam, az apukája pedig mutatott neki néhány videót. Egy idő után elkezdett érdeklődni az iránt, mi az olimpia, miért vannak a vitrinben érmek és trófeák, amelyeknek egyébként nagy hasznát veszem a házi versenyeken.

– Miféle házi versenyeken?

– Az apukája kreativitását dicséri, hogy változatos sportos kihívások után kaphatja meg Szofi egyik-másik érmemet. A dobogót pedig a kislányom készítette magának dobozokból. Vannak már saját jogon nyert érmei is, három éve szertornázik, és nagyon ügyes.

– Akkor – ha később mégis úgy alakulna – belőle nem első szándékból lesz kézilabdázó. Önnek szerelem volt első látásra?

– Én úszásban voltam nagyon ügyes. Mosonmagyaróváron születtem, Duna-parti lányként előbb tanultam meg úszni, mint járni, és az alkatom is ideális volt hozzá. Mindent megtettek, könyörögtek az általános iskolában, hogy leigazolhassanak, de szerencsére akkor már Róth Kálmán és Takács Miklós kézbe vette a sportos nevelésemet, és megpecsételődött a sorsom.

– Az ezredforduló válogatottja új szintre emelte a női kézilabda hazai népszerűségét. Éreznek még az egykori, önöket övező rajongásból valamit, hallja még mondjuk a háta mögött a korábbi népszerű, „Szeretem a sört, szeretem a bort és a Pálingert” szurkolói rigmust?

– A rigmus inkább helyhez kötött, azt a dunaújvárosi B-közép tagjai költötték nekem. Egyébként azt gondoltam, a visszavonulás után fél évvel alábbhagy az érdeklődés, meglep, hogy még mindig megállítanak idegenek, és felidéznek emlékezetes meccseket – jólesik az emberek szeretete.

– Van gól, ami kísérti?

– Ha visszaforgathatnám az időt és egyetlen védést mutathatnék be, a 2003-as elveszített vb-döntő rendes játékidejének időn túli heteséhez állnék oda újra. Meggyőződésem, ha két-három évvel rutinosabb vagyok, megfogom.

– Betegen is odaállna újra?

– Nem tudtam mást elképzelni, mint hogy védjek, még ha beteg vagyok is. Akkoriban indultak a valóságshow-k a televízióban, a doki azt mondta, ha a testhőmérsékletem eléri a 38 fokot, „kiszavaz”, mint a közönség a reality-k szereplőit. Azonnal kivettem a lázmérőt, amint elérte a 38-at... Meg is lett az ára: három hónapig tartó tüdőgyulladás. Ma annyiban tekintek másként a hasonló helyzetekre, hogy anyaként megőrülnék, ha a gyerekem hasonlót tenne.

– Ha már az álmokkal kezdtük: mi lett a magánóvoda-tulajdonosi tervével?

– A pályafutásom végén abban a meggyőződésben készültem a folytatásra, hogy gyökeresen más irányt vesz az életem. Készen állt az óvoda üzleti terve, túl voltam néhány tárgyaláson is, aztán kaptam egy olyan lehetőséget, ami kellően motivált, és amit nem lehetett visszautasítani. Mindenesetre nem tettem le erről az álmomról, talán egyszer ez is megvalósul.

– Az említett lehetőség a Magyar Kézilabda Szövetség egyik vezetői pozíciója volt. Egyenes út vezetett az alelnöki székbe?

– Egyáltalán nem. Noha korán bekerültem klubszinten a felnőttcsapatba és a válogatottba is, mindig hittem abban, hogy végig kell járni a ranglétrát, és végig is jártam. Vannak magaslatok, amelyeket lehetetlen helyből megugrani. Ahhoz, hogy felkészülten mondhassak igent a szövetség elnöke, Kocsis Máté felkérésére, szükség volt a győri klubnál és a válogatott mellett a menedzseri feladatkörben szerzett tapasztalatokra. Nagyon sokat tanultam és tanulok máig, és hálás vagyok, hogy olyan emberekkel dolgozhatok együtt a sportban, mint a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségének kiválóságai.

– Ha most készítenénk egy időkapszulát, mit írna bele, milyen legyen az élete újabb tizenöt-húsz év múlva?

– A magánéletet illetően nem kérdés, a boldog és egészséges családnál – immár nagy gyerekekkel – nincs fontosabb. A munkában azt kívánom, a női válogatott jusson újra olyan szintre, mint ahol egykor bennünket jegyeztek, nekem pedig maradjanak meg az ambícióim ahhoz, hogy továbbra is alkotó életet tudjak élni.

Legszebb időszaka volt a Dunaferrben

Pálinger Katalin pályafutása során öt évet töltött Dunaújvárosban, 2000–2005 között, és sose tagadta: szívéhez nőtt a város, amelynek üzleteit, utcáit, tereit, zegét-zugát örökre megjegyezte. Ám ami a leginkább felejthetetlen számára, az maga az egykori Dunaferr csapata, s a közösen kivívott, sokáig tartó győzelmi sorozatuk. A csapattal három bajnoki címet, két Magyar Kupa-győzelmet és egy EHF Kupa-ezüstöt ért el. 2003-ban és 2004-ben is az év játékosa lett. A válogatottal elért eredményei jó részét is újvárosi évei alatt szerezte: olimpia 2. (2000), olimpia 4. (2008), olimpia 5. (2004), vb-2. (2003), vb-3. (2005), ­vb-5. (1999), vb-6. (2001), ­vb-8. (2007), vb-9. (1997), Eb-1. (2000), Eb-3. (1998, 2004), Eb-5. (2002, 2006), Eb-8. (2008), Eb-10. (2010).

– A legszebb időszakomat töltöttem Dunaújvárosban, ahol imádták a csapatunkat. Valamilyen varázsa volt, gondolom azóta is van, a csarnok öltözőjének. Az sem felejthető, hogy nagyszerű családként működtünk, szabadidőnkben is együtt voltunk, szerettük egymást. Bárhol is játszottunk, éveken át győztesek, helyezettek voltunk. Emlékszem, Kiss Szilárd új védekezési szisztémájával, a három-kettő-eggyel szemben tehetetlenek voltak az ellenfelek. Meghatározó évek voltak ezek a számomra. Igaz, nem nyertem olimpiát, vb-t, de annyi csodálatos élményben volt részem, hogy nincs hiányérzetem – nyilatkozta korábban lapunknak.

– Az első bajnoki címem a Dunaferrel azért is különleges volt, mert előtte sokan úgy vélték, hogy miután több meghatározó játékos is távozott a BL-győztes csapatból, a dobogón sem tudunk végezni. Aztán sorozatban nyertük a bajnoki címeket, és egy remek hangulatú társaság jött össze, a mai napig szívesen emlékszem erre az időszakra is. Kulcsár Anitában amellett, hogy egy fantasztikus embert, barátot és csapattársat veszítettünk el 2005 januárjában, a tudása mai napig nagyon hiányzik a beállós posztról. Az egy nagyon nehéz időszak volt, sokára tudtam magam túltenni rajta, de most már a szépre emlékszem róla: a rengeteg együtt töltött időre, sikerekre – nyilatkozta egykoron a Nemzeti Sportnak.