Amikor vesztes mérkőzés után pelenkát dobtak az öltözőbe

Joggal volt nagy az öröm az újvárosi sportcsarnokban, amely két órával a kezdés előtt zsúfolásig megtelt. A hivatalos beszámolók szerint 1100-an tekintették meg a találkozót, a valóságban ennél lényegesen többen voltak. A Dunaferr először indult nemzetközi sorozaton, a bemutatkozás kiválóan sikerült. (Első részünkben a játékosok emlékeztek)

Az eufóriában az elnök saját maga adta át a serleget

A klubot 1982-től közel húsz éven át, 2001-ig szakértelemmel irányító elnök, Szabó József ma is szívesen emlékszik arra az időszakra.

– Elképesztő évek voltak. Húsz éve, 2000-ben a BEK-ben is győztünk, akkor tripláztunk, ugyanis a nemzetközi siker, a legrangosabb trófea megszerzése mellett megnyertük a magyar bajnokságot, a hazai kupát és az Európai Szuperkupát. Figyelem a sportvilág történéseit, azóta ez csapatsportágban itthon csak a Fradi vízilabdázóinak sikerült, a tavalyi esztendőben. Mesés évek voltak, az 1995-ös, KEK-siker után négy évvel győztünk az EHF-kupában, majd a BL-ben. A nagy sorozat a Kupagyőztesek Európa Kupájával kezdődött, a legnagyobb húzás Laurencz László leigazolása, ami Jakab Irénnek, a szakosztály elnökének ötlete volt. Burján Imrével vezették a kéziseket, Irén vetette fel nekem, hogy hozzuk ide a szövetségi kapitányt. Laci bácsi nagy név volt a szakmában, a kontinens középmezőnyéből vezette vissza a női válogatottat a világ élvonalába, klubszinten is rendkívül eredményes volt. Nem volt olcsó edző, végül sikerült megállapodnunk. Pergel Istvánnal jó szakmai párost alkottak, az 1993/94-es bajnokságban a 4. helyen végeztünk. Az FTC nyerte a bajnokságot és a kupát is, minket vertek a döntőben. A népligetiek érthetően a rangosabb a BEK-ben indultak, mi pedig a KEK-ben, ami szintén nagy szó volt.

Mesés évek voltak, a sorozat az 1995-ös KEK-győzelemmel kezdődött

Szabó ma már mosolyogva meséli, akkoriban nem volt ennyire önfeledt, a Volgográdban vívott elődöntő után, Kijevben viharos idő, több légörvény várta őket. A gép kapitánya járművével csak harmadik nekifutásra ért betont az ukrán fővárosban.

– A magyar pilóták állítólag fogadásokat kötöttek a fülékében, le tudják-e tenni a gépet, vagy sem. Néhány hónappal korábban Sopronban voltam céges vezetőképzőn, ott elmentem egy tenyérjóshoz, aki azt mondta, légi balesetben vesztem majd az életemet. Ezt az orosz túrán említettem is, de csak poénból, nem gondoltam, hogy a hazaúton élesedik a helyzet. A landolás előtt az előttem ülő Kocsa László megjegyezte, menjek én nagyon messzire a jósommal együtt… A hazai döntőn annyira elragadott a hangulat, az eufória, hogy a lefújás után ott állt a serleggel az EHF képviselője, mivel nem ismertem, kivettem a kezéből, én adtam át. Kisvártatva, interjúban kérdezték a csapatkapitányt, Kocsis Böbét, kitől kapta a kupát? Ő meg rávágta, a Szabó Jóskától…

Tehén a szivárvány alatt, ez a kép mindig emlékeztette

A klub ügyvezető elnöke, Perjámosi Sándor 1994 őszén nem gondolkodott aranyéremben.

– Az előző szezont a 4. helyen zártuk a bajnokságban, nagy dolog volt, hogy az MK-döntőjébe bekerültünk, ezen keresztül vezetett az út számunkra Európába. Emlékeim szerint Erdős Éva a lefújás előtti pillanatokban szerzett kulcsfontosságú góljával búcsúztattuk a Győrt az elődöntőben. Az FTC jobb volt nálunk a kétmeccses fináléban. A bolgár Gabrovo legyőzése után a nyolcaddöntőben dánokkal találkoztunk. A klub vezetőitől ajándékba egy képet kaptam, amelyen egy tehén áll egy szivárvány alatt, elég érdekes kompozíció. Amíg hivatalban voltam, naponta láttam, a titkárságon került ki a falra. Ez is mindig felidézte a KEK-szereplést. Lépésről lépésre haladtunk, az elődöntőt követően Volgogradból Kijevbe úgy mentünk, a repülő nem tudott leszállni Borispolon, egy másik légikikötőbe érkeztünk, aztán nagy verseny kezdődött, taxikkal elérjük a csatlakozást Budapestre, vagy sem. A helyi sofőrök viaskodtak, ki ér előbb az indulási oldalra, mint a filmeken. A másnap megjelenő honi napilap úgy számolt be a továbbjutásunkról: Sztálinváros megverte Sztálingrádot. Ezzel kerültünk a Lützellinden elleni döntőbe. Bécsben tartották a sorsolást, a tét az volt, ki kezd otthon, én nyilván azt szerettem volna, ha a németeknél indul a párharc. A rivális elnöke, egy helyi orvos engedte, én emeljem ki a golyót. Minden jól alakult, hazai pályán zártuk a finálét. Közúton mentünk a csapattal Lützellindenbe, sokan elkísértek bennünket, három szurkolói busz követte a járművünket, kinn is remek volt a hangulat. Itthon pedig még jobb, hivatalosan 1100 néző jöhetett a csarnokba, ennél nyilvánvalóan lényegesen többen zsúfolódtunk össze. A kinti meccs hőse Siti volt 10, az itthonié Mátyás 12 góllal. Az odavágón már látszott, megszerezhetjük a diadalt, megnyerhetjük a trófeát.

Laurencznek hatalmas szerepe volt a sikerekben

Jakab Irén a Dunai Vasmű pénzügyi osztályvezetőjeként tevékenykedett, majd a Dunaferr Részvénytársaság pénzügyi igazgatója lett. Neki is elképesztő élményt jelentett a menetelés.

– Hosszú éveken át tevékenykedtem a lányoknál, majd 1997-ben a fiúkhoz kerültem külsős­ként. Nem úgy vágtunk neki 1994-ben, hogy megnyerjük a kupát, nem gondoltuk, hogy jövünk, látunk, győzünk. Volgográd után merült fel először, hogy ezt akár meg is nyerhetjük. Oroszországban Mátyás Auguszta nyújtott extrát, Lützellindenben Siti Bea – akit mindig különleges játékosnak tartottam – hihetetlenül játszott, ilyet korábban nem láttam. A németek a többiekre figyeltek, ő pedig lubickolt, alig több mint 20 évesen. De a többiek is remekeltek. A visszavágót az egész város várta, a vasmű vezérigazgatója Horváth István volt, nagyon támogatta a helyi sportéletet, sokat köszönhettünk neki. Nem volt meccsre járó ember, de erre a derbire eljött, az eredményhirdetés után a klubházban köszöntötte a lányokat. Összetartó gárdánk meccsről meccsre erősödött. Összesen 10 csapatkép készült eredetiben, bekeretezve, az összes játékos és vezetők aláírásával. Egy nálam is van, az otthonomban, a dolgozószobában, minden nap elmegyek mellette, természetesen jönnek elő a régi, felejthetetlen emlékek. Van még egy bekeretezett fotóm, Meksz Anikó áll a kapuban, magasba lendíti a kezét. Más játékos nincs a képen, védése után a társak már rohantak az ellenfél térfelére. Anikó mögött csak a tomboló tömeg. Remek felvétel, örülök, hogy az is a birtokomban van. A szakmai munkába soha nem szóltam bele, de a sikerkovács, Laurencz László szerződtetésében komoly szerepem volt. Szövetségi kapitányként tevékenykedett, Meksz Anikóval és Kocsis Böbével dolgozott a válogatottban, őket bíztam meg, helyezzék presszió alá, rohamozták minden nap, hogy jöjjön Újvárosba. Laci bácsi végül belement, hatalmas szerepe volt a sikerekben, nagyon komoly bázist adott neki Pergel István, aki az utánpótlással dolgozott kiválóan. Laurencznek voltak különleges dolgai, az egyik bajnoki előtt érzékelhető volt a feszültség, simán ki is kaptunk, a lányok hitehagyottan kézilabdáztak. Másnap az edzésre a tréner egy pelenkával érkezett, be is dobta az öltöző közepére, közölte, a lányok előző nap úgy viselkedtek, mint akiknek erre lenne szükségük. A következő derbin nem volt gond a küzdőszellemmel.

Előzőleg ilyen profi körülmények között nem dolgozott

Laurencz László hosszas rábeszélés után vállalta a munkát az acélvárosban. Szövetségi kapitányként a titulusa szaktanácsadó lett.

– A szövetségben minimális volt a bérem, szóra is alig érdemes, a nyugodt megélhetéshez jól jött a dunaújvárosi szerepvállalás, végül sikerült mindenki számára jó megoldást találni. Kívülről ugyan többen próbálták megfúrni a dolgot, de átvészeltük. Jó munkakörülmények vártak, fontos volt, a KEK-győzelem után Bojana Radulovicsot is sikerült szerződtetnünk Zalaegerszegről, ő ragaszkodott hozzám. Előzőleg ilyen profi körülmények között nem dolgoztam itthon klubszinten, talán csak az Építőknél, de a lehetőségek azért ott is mások voltak, főleg a csarnokunk volt nagyon szerény. Az újvárosi – bár csak egy lelátóval rendelkezett – viszont modernnek számított akkoriban, ráadásul mindig telt ház, remek hangulat várt bennünket. Jó keretet hoztak össze a vezetők, a csapat egyben volt. Korábbi játékosom, Kiss Éva játszott a Lützellindenben, a döntő visszavágója után közölte, amikor érzékelte a dunaújvárosi atmoszférát, tudta, itt nem nyerhetnek. A kinti meccsen Siti hős volt, igazi vezér. Az 1995-ös évem remekül alakult, megnyertük a KEK-et, decemberben a női válogatottal ezüstérmesek lettünk a magyar–osztrák rendezésű vb-n, fél évvel később, Atlantában bronzot nyertünk az olimpián. Nagyszerű időszak volt, a magyar kézilabda akkor kezdett elindulni felfelé. A válogatottal pár évvel korábban a C csoportból indultunk, a szövetség vezetőinek sokat kellett győzködni, hogy vállaljam a nemzeti együttes irányítását – mesélte a 85 éves szaktekintély.