Egy kalandnak indult, de már otthon érzi magát

Immáron tizenhét éve, hogy a felvidéki Topolcsányból Dunaújvárosba került, ekkor nem is gondolta, hogy ilyen fényes karriert kezd építeni.

– Eszembe sem jutott. A szintén topolcsányi Vladimír Matejov hívott Dunaújvárosba, akkor huszonegy éves voltam. A felnőttkoromat itt töltöttem, három gyerekem, Viktor, Alex és Natasa is itt született, ők már magyar állampolgárok.

– Hogy emlékszik vissza a kezdeti időkre?

– Az első három év nehéz volt, gondom volt a magyar nyelvvel, ezért nem volt önbizalmam. Később, amikor már elég jól beszéltem magyarul, magabiztosabbá váltam, kapcsolatok alakultak ki, és végül be tudtam illeszkedni, itthon érzem magam Magyarországon, Dunaújvárosban.

– Tizenhét éve dolgozik, egy másfél éves zalaegerszegi kitérőt leszámítva, Dunaújvárosban. Meg tudná mondani, hány játékos volt a kezei között a különböző korosztályokban?

– Pontos számot nem tudok, de biztos, hogy ötszáz felett.

– A serdülőknél és az ifjúságiaknál kezdte a dunaújvárosi pályafutását, majd a legkisebbekkel dolgozott, dolgozik. Nem is akarja újra az idősebbeket felkészíteni?

– Kalandnak indult a dunaújvárosi tevékenységem. Az első három évben dolgoztam a serdülőkkel és az ifikkel, azóta csak a tizenkét évesekig foglalkozom a gyerekekkel. Az edzősködés a munkám, a játékvezetés a hobbim. A bíráskodás akkor már nem megy, ha a nagyobbakat is irányítom, nem lehet mind a kettőt száz százalékkal csinálni, becsapni pedig senkit sem akarok, szeretem teljes szívvel végezni a dolgomat. A piciknél még összeegyeztethető a két dolog. Azt mindenképpen szeretném megemlíteni, nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy Dunaújvárosba, egy igazi sportvárosba kerültem. Amikor idejöttem, az ország egyik legeredményesebb klubja volt a Dunaferr, de más egyesületek is, mint például a vízilabdázóké. Rengeteget tanultam Dunaújvárosban, az első években Vladimír Matejovtól, majd nagyon nagy élmény volt a svéd legendával, Stephan Lundh-dal együtt dolgozni, egy öltözőben készülni az edzésekre. Sok képzésen vettem részt a pályafutásom során, de amit tőle tanultam, azt nem oktatják sehol. A mostani díjam kapcsán ki kell emelnem a Dunaújvárosban dolgozó utánpótlás-stáb szerepét, nélkülük nem kaphattam volna meg a Séra Miklós-díjat.

– Most komoly változás állt be a pályafutásában, hiszen nem a DAB alkalmazottja, hanem a Magyar Jégkorong Szövetségé, mentoredző lett…

– A dunaújvárosi munkám ettől még természetesen nem változik meg, de pluszfeladatként megkaptam Paksot, Baját, Pécset és Szekszárdot. Ez azt jelenti, hogy az utánpótlás-képzés az én irányításommal folyik majd ezekben a városokban. Örülök ennek az új feladatnak. Nagyon vágytam már arra, hogy új impulzusok érjenek.

Tizennyolc díjat ítélt oda a Magyar Jégkorong Szövetség

A legjobb utánpótlásedzőnek járó díjat 2007-ben alapította az MJSZ. Az elismerés névadója az abban az évben elhunyt Séra Miklós, aki ugyan másik sportágban, a világhírű magyar kajak-kenuban nevelte évtizedeken át a világ legjobbjait – ám nagy szerelme volt a jégkorong, telente ennek a sportnak hódolt. Sőt! Korábban még válogatott kerettag is volt. A dunaújvárosiak közül korábban, 2009-ben Faragó Gyula kapta meg a díjat.

Moharos László egykori kiváló játékvezető és játékos 72 évesen, 2018-ban halt meg. A dunaújvárosi Gebei Péternek, a korábbi válogatott hokisnak, majd A csoportos és KHL-es játékvezetőnek ötlete alapján alapították a Moharos László-díjat, amit az idén Vladimír Babic kapott meg.

Összesen tizennyolc díjat ítélt oda a Magyar Jégkorong Szövetség, köztük az egykori dunaújvárosi és a magyar válogatott felszerelés-menedzseréről, Kéri Rudolfról elnevezett díjat is. Ezt az kapja, aki sokat tett a jégkorongért.