Még korai elhagyni a csapatot – Bába Misi úgy döntött, marad

Osztályfőnökként, éneket tanító szaktanárként boldogítottam a társaságot. Igyekeztünk idomulni egymáshoz: egy fiatal tanár és egy gyereksereg. Arra már ő emlékszik jobban, hogy kellő pedagógiai ráhatással segítettem neki leszokni a dohányzásról (zárójelben: miközben én meg huszonvalahány éves koromban rászoktam... Nem vagyok rá büszke! – zárójel bezárva.) Arra viszont jól emlékszem, hogy a kis hordozható harmónámmal (a szintetizátor őse) jártam az osztályokat. Ezzel kísértem a dalokat. Persze voltak Beatrice-, Fonográf-, Hungária-számok is. (A csel bevált: így már hajlandók voltak a kölkök egy kis népdallal, netán Ko­dállyal, Mozarttal is megbarátkozni.)

Azóta is, ha szó van a múltról, Bába Mihály, a Kohász női kézilabdacsapatának masszőre úgy mutat be az újonnan igazolt kézis lányoknak, hogy íme a tanárom az általánosból. „Ő tanította nekem a Lám megmondtam kismadár című nótát, meg az Egy a jelszónk, a béke dalt.” Misi ilyenkor gyakran el is kezdte énekelni ezeket. (No, egyik sem volt egy Beniamino Gigli színvonalú bel canto produkció, de én igyekeztem az alsó szólammal korrigálni a csúszkáló dallamokat.)

Hosszú évek múltán, amikor a női kézilabdacsapat udvari költője lettem, kerültem megint kapcsolatba Misivel.

– De előtte 1970-ben elmentem birkózni – kezdte a történetét mesélni. – Áldott emlékű Komóczi Gabi bácsi leszólított az utcán: „Kövér vagy, gyere hozzám edzeni…” Mentem és megszerettem. Több érmes helyezést értem el különböző korosztályban. Ott megtanultam, hogy fegyelem, szorgalom, küzdeni tudás kell a sikerhez. Nem lehet elfelejteni a szép eredményeket, de a kudarcokat sem. Katonaként a Szondi SE-ben birkóztam. Fehérváron pedig épült a csarnok, és kiderült, nem vállalta senki a masszőri munkát. Én igent mondtam. Elvégeztem a megfelelő iskolákat és leszerelés után edzősködtem a gyerekekkel, masszíroztam a felnőtteket.

A nősülés után vége lett a birkózásnak, és az Építők futballcsapatánál lettem gyúró. Ők azonban kiestek a bajnokságokból. Ezt követően kerültem a Kohász birkózóihoz. Sokszor gondolok arra, hogy a sors mindig terelt engem olyan közösségek felé, amelyben volt összetartás, humor, akarás, kemény küzdelem mások, a csapat sikeréért. És ez jellemzett bennünket nemcsak a küzdőtéren, hanem a magánéletben is. De rátérek a kézilabdára. Véletlenül összejöttem Kajcsa András edzővel, akinek a csapata feljutott az NB I-be. Hívott, és én elvállaltam. Azonnal kellett utaznom a csapattal Zwickauba, egy tornára. Visszafelé már meg is egyeztünk. Kemény munka várt rám, de visszatekintve ezekre az évekre: most már van annyi rutinom, amennyi sokat segít a masszőrködésben. Sőt már a csapat kiszolgálásával is foglalkozom. Sokat változott a Kohásznál a munkám, mert dolgozik terapeuta, gyógytornász is a klubnál, és erős a kapcsolatunk a sportorvossal is.

– De a szalagszakadásnál az ordító sérültet te viszed ki az öledben. Ezt nem lehet könnyen megszokni…

– Minden komoly sérülés megvisel engem is. Ahogy rohanok a sérülthöz, már tudom: ez szakadás lesz, márpedig az nagyon súlyos. És a fejemben motoszkál: csak hat hónap múlva tér majd vissza a csapathoz. Micijevicnél ez a pauza kétszer hat hónapot jelent a második műtétje után.

– Ne haragudj, ha a korodat firtatom. Tudom, hogy hatvannégy éves leszel június 30-án, és nem mész nyugdíjba, mert marasztalnak. Ezt mi örömmel vesszük. Nemcsak azért, mert ezek után tudunk még énekórákat venni. Mondjuk a Lám megmondtam kismadár… második versszakát, hanem azért, mert a hivatásodnak élsz, erőd, akaratod, tudásod teljében végzed továbbra is a mesterségedet. És még valami! Téged nagyon sokan ismernek és szeretnek a kézilabda, a közönség világában. Szerencsére a játékvezetőkkel is remek a kapcsolatod. Emlékezetes, hogy az egyik sípos mester a meccsről ki akart engem tiltani, mert túl vehemensen szidtam. És te a kispadnál ügyesen meggyőzted: „A mi újságírónk, ne akarjatok már vele keménykedni. Csak szurkol, drukkol a csapatnak…” Zseniális volt mindez, ahogy csináltad. Most is megköszönöm. A bíró szidását azóta csak moderatóban folytatom.

– Hozzáteszem: én is megszelídültem. Volt olyan évem, a kezdetekkor, amikor három piros lapot is kaptam. Ezekből tanultam, mert a szabály szerint egy játékosnak kellett kiállni két percre helyettem. Vagyis a csapatom itta meg a levét a hőzöngésemnek. De általában jó a kapcsolatom a játékvezetőkkel – most már. Kölcsönösen tiszteljük egymást. Említetted a kézilabdázók nagy családját. Tudod, arra vagyok büszke, hogy ha egy, tíz évig nem látott volt játékosunk megjelenne a csarnokunkban, én akkor is úgy érezném: mintha tegnap váltunk volna el. Olyan szeretettel közeledne felém. És ez a válogatottnál eltöltött hat évemről, az ottani munkámról, kapcsolataimról is szól. Három Európa-bajnokságon, két világbajnokságon vettem részt. Egy Eb-bronzérem és egy vb-bronzérem birtokosa vagyok. A családom is be van oltva a sport szeretetével. Feleségem minden Kohász-mérkőzésen ott van, Edina lányom kézilabdázott, Zoltán fiam jégkorongozott. Beni unokám is hokizik, a másik unokám, Lora pedig gumiasztalos tornász.

– Misi, végül is eljutottál oda, hogy nagyokat alhatnál, boldog nyugdíjasként csapkodhatnád a szúnyogokat a strandon, hiszen olyan hőség van, hogy a békák szeme is kisül, dumálhatnál nagyokat a barátaiddal a fehér asztalnál, utazhatnál. Hurrá, nyaralunk! Te meg a melót választottad...

– Tudod, negyvenkilenc éves a munkaviszonyom. Már alig vártam a nyugdíjazásomat. Majd napokig gondolkodtam: hát én nem bírom ki, hogy ide-oda megy a csapat, és nem vagyok ott. Hogy nem ülök a megszokott helyemen a kispadon! Hogy nem szaladok a pályára és jegelem a bokáját a dunaújvárosi játékosnak...

– Most, hogy ezt mondod, mindez tényleg elképzelhetetlen. Hát akkor legyen: Bába Mihály gyúró nyugdíjas pihenője elhalasztva.