Szegény ember vízzel főz, de legalább ízleteset

Nehezen indult az előző év, rögtön egy kis „fagyhalállal”, nem tudtak fűteni. Ezt hogy élték meg?

– Ez egy nagyon nehéz helyzet volt az intézmények, főleg a non-profitok számára. Nem is feltétlenül a közönség oldaláról, pedig az ember elsőre azt hinné. Az a tapasztalatunk, hogy akár kabátban is probléma nélkül végigmennek az emberek a kiállítóterekben, és így is örülnek a kiállításoknak. De ott van a műtárgyak védelmének, kiállíthatóságának a szempontja is. Persze az sem egy elhanyagolható dolog, hogy a munkatársak milyen körülmények között dolgoznak, de vannak olyan művek, amik nem kiállíthatók, hogyha nincs meg a megfelelő kondíció. Nehéz helyzetben voltunk. Nálunk januárban kapcsolták be a fűtést az irodában, előtte „szegény ember vízzel főz” technikával próbálkoztunk. Volt, hogy a kávézó terében lévő klíma alá ültünk be, oda varázsoltunk magunknak munkaállomást. Bakokkal, asztallapokkal, és takarókkal, vastag harisnyával, mindenféle jól bevált dolgokkal, meleg teával oldottuk meg az irodai működést. A kiállítás nyitvatartását is nyilván befolyásolta, de az egész évadot is némiképp módosította. November volt egy olyan hónap, amikor megengedtük magunknak egy próbaüzem keretében a fűtést. Ez félmillió forint volt arra a hónapra. Ez kigazdálkodhatatlan, horribilis összeg, még úgy is, hogy mindenhonnan próbálnak minket segíteni, és mi is próbálunk mindenhol gazdaságosan, energiatakarékosan működni. Ezt a próbaüzemet egy hónap után el is vágtuk, lekapcsoltuk. Nyilván ez is egy újratervezés, egy új helyzet.

A gyűjteményt mennyiben befolyásolta ez a helyzet?

– Sajnálatos módon közalapítványként kiestünk abból a körből, hogy a szerzeményezésnek az eddig bejáratott csatornáit tudjuk használni. Mindenképpen jó lenne új forrást, új lehetőséget találni. A gyűjteménykezelés minden más szempontja mellett, ha csak a szerzeményezésre fókuszálok, akkor csak és kizárólag a művészek jóvoltából kerülnek hozzánk ajándékba művek. Pályázati úton nem tudunk művekhez jutni. Ebben is azt tapasztaljuk, hogy évről évre nehezebb. Mindenki a bőrén érzi ezt a roppant mértékű drágulást, ami a társadalom mentális állapotán is nagyon erősen nyomot hagy. Ezt mi sem ússzuk meg. Most a gyűjtemény nem tud gyarapodni. A művek állapotfelmérésénél mindig egy-egy picike lépést teszünk előre. Megpróbálunk vigyázni arra, amink van. Megpróbáljuk megkeresni a lehetőségeket, hogyan tudjuk valahogy kigazdálkodni a restaurálások költségét. Azon művekre gondolok, ahol égető, nagyon sürgős lenne valamit kezdeni vele, hogy ne romoljon tovább az állapota. Rengeteg teendőnk van. Nyilván előtérbe kerültek a projektmunkák, és mindig a szekunder sávban van az alattunk szunnyadó csodálatos anyag, ami Magyarország harmadik, vagy negyedik leggazdagabb, legjobb kortárs anyaga. A kölcsönzések tavaly is mentek hál' Istennek. Nyilván ez egy szakmai hír, de biztos sokan felfigyeltek arra, hogy nyílt a Magyar Nemzeti Galériában egy TechnoCool nevű kiállítás, ami a kilencvenes évek művészetével foglalkozott. Petrányi Zsolt – aki egykor művészeti vezetője volt ennek az intézménynek - nyáron eljött és válogatott innen a gyűjteményből a kiállításhoz. Fantasztikus törzsanyag van Dunaújvárosból, ami a Magyar Nemzeti Galériában volt megtekinthető. Nagyon jó érzés volt segíteni ezt a munkát. Ez a kölcsönzés egy olyan megmutatkozási lehetőség volt a gyűjtemény anyagát tekintve, aminek nagyon örültünk. A MODEM is kölcsönzött tőlünk, sok olyan helyzet van, amikor nagyon izgalmas, nagyon jó kiállításokra tőlünk kérnek munkákat.

Mivel indult az év?

– Gróf Ferenc „Beleértve a holdat és más égitesteket” című nagy sikerű kiállítását egy kicsit parkolópályára tette a téli időszak, márciusig ezt meghosszabbítottuk, újranyitottuk év elején. Fontos volt, egyfelől mert új munkákkal jelentkezett az alkotó, aki nem csak Párizsban, vagy Európa különböző országaiban állít ki rendszeresen, hanem a magyar képzőművészeti szintérnek is egy nagyon izgalmas és egyre több sikerrel megerősített figurája. Ő korábban a Société Réaliste művészpáros egyik tagjaként Jean-Baptiste Naudy-val alkotott, és a 2000-es évek végétől újra – átmenetileg, vagy nem tudjuk meddig –, nagyon izgalmas műveket hoz létre, immár szólóban is. Az elmúlt évek úgy hozták, hogy több okból is Dunaújváros felé vette az irányt, az acélszobrász alkotótelepen és a Vasműben is dolgozott. Nagyon érdekes, hogy ezek a tapasztalatok hogyan kerülnek bele művekbe, a gondolkodásába, hogyan landolnak abban a praxisban, amit visz. Nagy politikai folyamatokkal, globális ökológiai válsággal, energiaválsággal, egy csomó olyan problémával foglalkozik, ami a hétköznapi ember számára is ismerős, ezek olyan dolgok, amiket ő is hall, és ami foglalkoztathatja, ami egy instabil, egy furcsa, változásban lévő világot fémjelez. A klímaválság csak egy a sok közül, de ott vannak a digitális világban keletkező biztonsági problémák, szóval rengeteg minden van, amivel foglalkozik, és ebből egy nagyon-nagyon különleges anyagot hozott létre. Szerencsére sikerült egy Youtube videón ezt rögzíteni, a tárlatvezetést, amit ő tartott. Visszanézhetőek, és örülünk, hogy tudtunk ilyen tartalmakat is gyártani tavaly. Gróf Ferenc kiállítását egyébként szakmai megerősítés is övezte, a fővárosból és vidéki kiállító intézményekből is érkeztek Dunaújvárosba a szakemberek, hogy megnézzék ezt a kiállítást. Nagyon pozitív visszhangja volt. Nekünk egy nagyon fontos mellékszál még, hogy miközben a közönség is különlegesnek, elgondolkodtatónak, és alkalmasnak találta, hogy több generációt is megszólítson, mi az általános iskolásoktól kezdve a városalapító nyugdíjas csoportig nagyon sok embert megmozgattunk ebben az időkeretben. Mindenki számára volt valami inspiráló, elgondolkodtató, vagy akár meglepő. Számunkra is rengeteg új ismeretet hozott, nagyon izgalmas munka volt szakmailag is. Egy vidéki kiállítóhelyre ilyen minőségű anyagot elhozni mindig nagyon hálás lehetőség. Ez egy nagyon erős indítás volt, egy nagyon fontos állomása az évnek.

Érdekes vállalás követte ezt a kezdést.

– Igyekszünk a kiállítási évadot változatosan, de szándékosan bizonyos fókuszpontok, szakmai szempontok, a közönség szempontjai mentén szervezni. A szobrászoké volt utána a főszerep, a Baguda Egyesületnek volt egy izgalmas, színes, eleven, kritikus, humoros kiállítása, ami számunkra egy nagyon fontos helyzet volt, ami igazolja kortárs művészet relevanciáját. Nagyon sok mindenben nem változik a világ, a klasszikus megoldások, vagy akár a klasszikus szobrászaton való nevelődés olyan szépen kimutatható volt ezen az anyagon, és közben tele volt eleven, friss impulzusokkal. Nagyon tehetséges, főként érett, középgenerációs alkotók ők, akik között dunaújvárosi is volt, Melkovics Tamás új munkáját is lehetett látni. Érdekes volt, hogy egyszer csak egy vezető galéria egyik képviselőjét láttam felbukkanni ebben a dunaújvárosi, kicsit esővíz áztatta kiállítótérben. Megjelent Einspach Gábor műkereskedő, és megnézte, be is fényképezte Melkovics Tamás új szobrát, amit még sehol máshol nem lehetett látni. Ilyenkor örül az ember, hogy még nyitva vannak a kapuink, és még tudunk olyan dolgokat csinálni, amik azért is fontosak, mert van dunaújvárosi kötődés is. Egy ilyen, szakmailag nagyon képzett, sikeres, tehetséges csapat munkájában ez egy beérkezés, ami segíti, hogy még több sikerrel járhasson az útjuk és sikerült egy kiadványt is megjelenteni. Ez egy nagyon izgalmas gárda, akik már letették a névjegyüket az országos színtéren, és bármikor akár előfordulhat, hogy láthatjuk egy művüket akár egy külföldi kiállításon is. Ezek mindig izgalmas helyzetek, hogy milyen, ha ők szabadon vannak engedve és ha kurátorként is működnek, akkor milyen kölcsönhatásokban gondolkodnak. Nagyon játékos, jó anyag volt, és a tavalyi évadunknak az egyik legizgalmasabb, és legnagyobb látogatószámú tárlatvezetését csinálták meg. Hihetetlen volt látni, hogy az Uitz terem gyakorlatilag teljesen benépesedett a városi közönséggel, a Budapestről és vidékről érkező szakemberekkel, a művészekkel. Ez a csapat fontosnak érezte azt is, hogy utána a szoborparkba is kimenjenek, egy kicsit kivigyék az embereket, beszélgessenek, nézelődjenek. 

A folytatásban ismét hazai pályás alkotó jött.

– Egy egészen más hangulatú, más atmoszférájú projektnek adtunk teret, és azt gondolom, hogy otthon érezte magát, és sikeres volt, nagyon erőteljes élményekkel gazdagította az itt élő és ide látogató közönséget Páhi Fekete Noémi Bestiárium című kiállítása. A kurátori munkát én végeztem el, mert hiánypótlónak gondoltam ezt a kiállítást, és nagyon sok mindent megérdemelne ez a művész, azt gondolom. Nem egy karrierista típus, és az anyaságából és pedagógusi mivoltából is adódik, hogy kompromisszumosak a helyzetek, amikor dolgozni tud. Én nem is tudom, hogy hová kéne helyezni ezeket az embereket, hogy minél több idejük legyen a saját munkáikon dolgozni, a művészi praxisukat is életben tartani! De Noémi kitartó és jó kis szigetszerű zárványokat tud teremteni, néha ki tud mozdulni. Amikor ezt meg tudja tenni, akkor nagyon eredményes az, amit csinál. A legutóbbi Megyei Tárlaton például majdnem elvitt egy díjat egy olyan kísérleti munkával, amit még csak bontogat. Nagyon különleges az a művészi világ, amit köthetünk a nevéhez, nagyon bevállalós, vagabund. Sokszor férfiak sem biztos, hogy bele mernek állni ilyen erős téthelyzetekbe, amiket ő vállal, és végigvisz, végigküzd. Egy fotó alapú műcsoportra koncentráltunk, a metamorfózis sorozatra, ami tulajdonképpen egy saját magánmitológia, szimbólumrendszer kibontása, de felvillantottunk korábbi munkákat is. A világban, a családban, a munkában, a különböző helyzetekben való egyensúlykeresés, megfelelés, hogy az identitásod milyen kihívásoknak van kitéve. Nagyon izgalmas kérdéseket feszegetett, és azt gondolom, hogy egy nagyon szép anyaggal tudtunk jelentkezni, a közönségtől nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk, nagyon erős hatásokat tett ez az anyag. Sokan azt mondták utána, kíváncsian várják, hogy mi fogja tudni majd überelni ezt az anyagot, mert Noémi világa tényleg súlyos, nagyon izgalmas, expresszív. Próbáltuk azt is csúnya szóval „kipipálni”, hogy megint bemutatkozási lehetőséget kapjon egy női alkotó, ugyanúgy, mint Szász Lilla, vagy a Tarr Hajnalka volt például. Hogy időről időre a nőket is erősítsük, mert fantasztikus tehetségek vannak városhoz kötődően és országos szinten is. Egy régi vállalást tudtunk teljesíteni, és forgattunk egy portréfilmet is Noémivel. Ő mindenben a segítségünkre volt, illetve Korom Károly segítette még ezt a filmet, ami a Youtube-on bárki számára hozzáférhető, ami a kutathatóság szempontjából is jó. Mindegyik kiállítás, amit említettem a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jöhetett létre. Megpályáztuk az ehhez szükséges forrásokat, így tudtuk megvalósítani.

Folytatódott a női alkotók sora.

– Utána jött az évad másik gyöngyszeme, Chilf Mária, Munkácsy-díjas festőművész kiállítása. A kiállító intézmények életében a szeptember egy húzós, de nagyon fontos időszak, amikor mindenki visszatér a munkába, és ilyenkor előszeretettel látogatják a kultúra iránt elkötelezett, érdeklődő emberek a kiállítóhelyeket is. Egy nagyon jó időszaknak számít ez. Készültünk erre, de azért a munkánkat nagyban befolyásolta a Sugárúti fesztiválon való nagyüzemi munkánk is. Május 27-én volt a fesztivál és azt vettük észre magunkon tavasszal, hogy napi szinten nagyon sokat dolgoztunk ezzel a fesztivállal. Ez egy nagyon hálás, nagyon értékes projekt, de azért az operatív munka itt összpontosult ebben az intézményben, és nyilván ez a szakmai munkára egy picit rányomta a bélyegét. Nagyon kompaktan, nagyon pörgősen kellett dolgozni, hogy minden a megfelelő ütemterv szerint és minőségben tudjon lezajlani. Chilf Mária esetében ez azért is érdekes, mert számára szándékosan egy életmű jellegű kiállítást hoztunk létre, ez is egy hiánypótló dolog volt. Ő sem egy karrierista, alkatú művész, miközben nagyon szép szakmai munkát visz a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahol most már docensként dolgozik. Neki is a pedagógiai munkássága – bár nagyon fontos része - korlátok közé szorítja a művészi kitejesedést. Ennek ellenére olyan életműve jött létre napjainkra, ami egy rendkívül gazdag mediálisan is sokszínű anyag, és tulajdonképpen a nagy intézményekben lenne igazán otthon. Amikor azt mondom, hogy nagy intézmény, akkor olyanra gondolok, mint a Magyar Nemzeti Galéria, vagy a Műcsarnok, a Ludwig Múzeum, a MODEM. Olyan helyeken, ahol ha azt mondom, hogy szeretnék egy tucat térrel dolgozni, és aszerint csoportosítani a műveket, egy nagyobb és nagyon differenciált áttekintést nyújtani, akkor lehetőség van arra, hogy a kilencvenes évektől  akár egészen napjainkig, a 2020-as mostani, akár kimondottan ilyen különleges fotókivágásokkal szintetizált akvarelleket is bemutatva, egy nagyon-nagyon gazdag spektrumot tudjak hozni. Nekünk Dunaújvárosban három tér állt rendelkezésre, de azt gondolom, hogy egy nagyon izgalmas, nagyon sokoldalú válogatást tudtunk a művésszel együtt dolgozva kibontani. Közben egy életműkiállítás kritériumainak is meg tudtunk felelni. Nagyon izgalmas installációkat, korai fotogrammokat, akvarelleket, egészen elképesztően finom munkákat, közben azért új műveket is be tudtunk emelni ebbe a válogatásba. Külön öröm volt, hogy ez a művésznek olyan megtisztelő és izgalmas helyzetet hozott, hogy kimondottan a dunaújvárosi közönségnek is készített műveket. Ezek az utókor számára izgalmas dolgok. A település története, hagyománykincse, a kultúra, a politika, a történelem, mindenünk, ami mi vagyunk, egy kicsit beszivárog egészen új kortárs alkotások világába, amik aztán nemcsak szakemberek, hanem írók, művészek számára tovább kutathatóvá, feldolgozhatóvá, átélhetővé válnak, és ez szerintem egy nagyon fontos része a mi munkánknak. Örültünk, hogy a művész, ahogy Debrecenben, ugyanúgy Dunaújvárosban is egyszer csak mindenféle fényképekből elkezdte kivágni a különböző itt élő figurákat, és a Vidám Park egykori esztétikáját is behúzta a saját munkáiba, aztán a vasútállomásunkat, a különböző embereinket, szóval ez nekünk egy megtisztelő helyzet volt. Tíz év után újra átadták az AICA Műkritikusok Nemzetközi Szövetségének Magyar Tagozata által odaítélt szakmai díjakat az elmúlt év teljesítményei alapján, és külön öröm, hogy ez „A minták kötnek” című kiállítás megosztva elnyerte a „Legjobb egyéni kiállítás” díját. Fontosak az ilyen helyzetek, amikor elhoznak valamit hozzánk, vidékre, velünk együtt dolgoznak, és ezt látják szakemberek is. Aztán egyszer csak maguktól szólnak, hogy küldjünk anyagot, mert ott vagyunk a jelöltek között. Nekünk ez egy nagyon nagy megtiszteltetés. Nagyon erős fősodor van a fővárosban, és olykor döbbenetesek a költségvetésbeli, vagy az infrastrukturális különbségek, hogy hány ember dolgozik egy intézményben. Mi ilyen szempontból negatív rekorderek vagyunk, hogy pár százezer forintból csak négy, vagy öt fős stábot tudunk fenntartani. Mindig „szegény ember vízzel főz” technikával dolgozunk, mi magunk is szállítunk, műtárgyat mozgatunk, a grafikai dolgokat itt, házon belül oldjuk meg, nem tudjuk kiadni, mindent csinálunk. Ez csak így tud működni. De ezek nehéz körök, ezekben nagyon sok munka van, de ez egy nagyon jó dolog, hogy benne lehetünk ebben a körben.

Mivel zárták az évadot?

– Cséka György esztétát, kurátort bíztuk meg azzal, hogy válogasson nekünk egy izgalmas anyagot. Nagyon szeretünk külső szakemberekkel is dolgozni. Nagyon szeretünk a művészekkel is úgy dolgozni, hogy sokszor teljesen önjáróak. Fantasztikus, hogy maguktól mit bontanak ki, mit hoznak be, hogyan látják, hogyan dolgoznak azzal a térrel, amiben mi otthon vagyunk, és vendégként milyen újfajta szemléletmódokkal találkozhatunk, vagy újfajta kreatív megoldásokkal. Ez mindig inspiráló, és nagyon jó a jó szakembereket helyzetbe hozni. Törekszünk arra, hogy mindig együtt tudjunk dolgozni. Ebben vannak külföldi szakemberek is, most is körvonalazódik az évadra nemzetközi munkánk is. Ez egy nagyon jó oldala, nagyon hálás része ennek a munkának. Cséka György fotó alapú műveket válogatott, ezzel a csoportos kiállítással zártuk a tavalyi évet. Újratervezés volt a címe. Nagyon izgalmas. Egyrészt a digitális, vagy virtuális világban való beágyazottságunkkal foglalkozik, a képiség nagyon-nagyon újszerű problémáival. Ugye állandóan szelfizünk, posztolunk, a közösségi médiában tobzódunk. A tartalom helyett a forma - talán sokszor és észre sem vesszük, hogy mennyire - átveszi az irányítást, akár a döntéseink felett is. Nagyon izgalmas, hogy az identitásunkból mi az, amit kiemelünk egy-egy ilyen keret alkalmával, amikor egy posztban, vagy egy képben jelentkezünk, hírt adunk magunkról. És ez mind-mind olyan téma, amibe azért beszivárog az, hogy minket hogy neveltek, most vajon éppen milyen a párkapcsolatunk, vajon politikailag vagy társadalmilag miket gondolunk helyesnek, és nagyon izgalmas, hogy magyarként is ott vagyunk. Szóval nagyon izgalmas dolgokat rezegtet meg ez az egész az identitásunkról, a képiségünkről, meg a képalkotó késztetésünkről, főleg a közösségi médiában. Nagyon izgalmas, hogy fotóval foglalkozó művészek ezt hogyan látják. Cséka György – velük együtt dolgozva – 13 alkotóval együtt hozott egy nagyon izgalmas, olykor vészjósló, az emberiség erejét is megkérdőjelező és kritikával élő, nagyon jó kis anyagot. Nyilván ebben benne van a válság, benne van az instabilitás, benne van az, hogy a reprezentáció nagyon sokszor állt a hiúság szolgálatában. Ez nem új keletű dolog, csak annyira felgyorsult, és annyira összeég az adatforgalommal. Hogy mi van az adatokkal, mi van az információval, mi van a hatalommal, és ezek nagyon izgalmas kérdések. Az olyan dolgok, mint a hiúság, a hatalom, a férfi-nő kapcsolat, a boldogulás, ezek mind-mind a képiség nélkül is izgalmas dolgok. Ez volt a 2023-as év, amibe egy kültéri finomság is bejátszott még, Keserue Zsolt „Lovasszobor ló nélkül” című projektje. Több állomást megjárt. Egy kiváló művészettörténész, Mélyi József a legjobb köztéri szobornak minősítette Keserue Zsolt alkotását. Kisplasztikaként is már felkeltette a szakma érdeklődését, itt egy kollektív tárlaton díjat is nyert. Aztán találkoztunk vele egy public art pályázat keretén belül Budapesten. Nagyon drukkolunk neki, hogy minél több helyre eljusson, mert humoros, gondolkodásra ösztönző, a hatalommal szembeni kritika, illetve, hogy mi magunk a kritikát milyen rutinokkal kezeljük.

Milyen kilátásaik vannak?

– Egyelőre a kapacitásaink végesek. Nagyon sok a feladat a gyűjteménnyel, a kiállítóterek állapota, a műtárgyraktár állapota is olyan, amin változtatni kellene. Vannak fórumok, ahol ezt igyekszünk elmondani. Az önkormányzat néha az intézményekkel tart megbeszélést, de azt látom, hogy nagyon nincs pénz, és nagyon nehezen jutunk ötről a hatra. Miközben jönnek az esőzések, és tesszük ki a 6-8-10 felmosóvödröt, és tényleg lassan ott tartunk, hogy a kisterem nem lesz olyan állapotban, hogy kiállítást tudjunk benne tartani. Rengeteg probléma van, csúnya szóval rongyolódunk le, úgyhogy lesz mint dolgozni. Anélkül is, hogy a költségvetésünk helyzete változna, igyekszünk mindenkivel konzultálva - akár a város vezetéseivel is -, bárkivel, aki tud segíteni, hogy az alternatív megoldásokat is mérlegelve tudjunk valamifajta költségvetés kiegészítésre szert tenni. Minden évben folyik ezzel kapcsolatban munka. Dolgoztunk 2023-ban is ezen, és idén is. Tavaly először sikerült valamilyen formában uniós pályázatokon is megvetnünk a lábunkat. Az egyik az egy kis léptékű, de nagyon izgalmas projekt. A rotterdami International New Town Institute (INTI) intézet megkeresett különböző országok új városait, így Dunaújvárost is. Ez a megkeresés valahogy nálunk landolt. Nem az első eset egyébként, hogy a Kortárs Művészeti Intézetbe így beesik valami, és aztán abból kinő valami jó kis projekt. Reméljük ez így is marad! A Sugárúti Fesztivál is ilyen volt, és már kettő lement belőle. Az is egy nagyon fontos, nagyon értékes közösségépítő munka volt. Rengeteget lehetne külön erről is beszélni, hogy tudtunk abba is egy szintet lépni. Most reméljük, hogy egy új fejezet nyílik. Az Új Városok Hálózatában, ha jól emlékszem, kilenc országgal közös munkába vágjuk a fejszénket, és reményeink szerint mindenféle problémát meg fogunk osztani egymással, és mindenféle megoldásokon és kreatív alternatívákon fogunk együtt gondolkodni. Ez egy nagyon érdekes lehetőség a közös kreatív munkára, és közben megismerjük, hogy ki milyen helyzetben van, melyik város milyen problémákkal küzd. Nyilván különböző helyzetek lesznek, de nagyon izgalmas lenne például a szocreál örökséggel kezdeni valamit. Például azzal, hogy hogyan integrálódnak a dunaújvárosi közösség életébe a különböző helyekről érkező ideköltözők, hogyan vetik meg a lábukat. Vajon meg vannak-e szólítva, mi a helyzet az itt élők mentális állapotával, mi a helyzet a városi terekkel, hogyan érzik magukat az emberek, tényleg mindenki visszaszorul, lemond dolgokról? Hogyan tudjuk ezt élhetőbbé tenni? Ez egy ilyen munka lesz. Próbálunk egy eredményesebb évet összehozni. A tavalyi is jobb volt már, mint az előző. Eljutottunk például egy olyan megbeszélésre, ahol valamennyi óvoda pedagógusai megtiszteltek minket, meghallgattak a Sugárúti Fesztivállal kapcsolatban, jónak találták, és utána az ovisok a kis zászlóikkal ott voltak a felvonuláson. Mindenhova el kell menni, és külön beszélgetni kell mindenkivel, személyes kapcsolatokat kell építeni ahhoz, hogy aztán évről évre egyre többen megforduljanak nálunk. Kéne múzeumpedagógiai programokat is csinálni, a gyerekeket behozni, ahogy vannak ezek a sportágválasztók. Rengeteg ötlet van. A Dunaújvárosban élő értelmiségieket is újra be kellene hozni, mondjuk havi rendszerességgel. Nagyon sok célkitűzésünk van. Mi nem arra fogunk menni, hogy itt milyen belépődíj van, vagy milyen húzó név, hanem hogy a közösséget behozzuk. Akár azért, hogy jó zene megy, le tudnak ülni egymással az emberek. 

Az jó az intézménynek, hogy nyílt egy magángaléria?

– Mindenki, aki jelentkezik a kulturális szintéren, az talán felveszi a küzdelmet a művelődésért. Nekünk egy non-profit szemléletmódunk van, miközben, ha elmegyünk kiállításokra, nem tagadom – egyik végzettségem esztéta – nyilván érdekel, hogy milyen színvonallal fogok találkozni. De önmagában az, hogy van egy újabb platform, ami teret ad embereknek, hogy van 5-6 olyan hely, ahol a Dunaújvárosban élők találkozhatnak a művészettel, az nekünk jó érzés, annak drukkolunk. Ugyanez van, ha esetleg a közösségi médiában látom, hogy egy művész fotózik, de nincs pénze a gyártásra. De látom ott, hogy milyen jó szeme van hozzá, és ott tud ez működni, akkor annak örülök. Bármi van, drukkolunk. Nagyon nehéz lesz életben maradni. Nyilván nem vagyok optimista, nagyon nehéz időszakot élünk, ami nem kedvez a kultúrának, és nagyon sok olyan dolognak, ami nem ilyen kompakt módon lenyelhető. Nagyon gyors a világ, és nagyon nagy a felelősség az oktatásban is. Az a baj, hogy sok olyan dolog sérül, ami segítené azt, hogy az embereknek kialakuljon erre egy ráhangoltsága. Minden olyan felületnek, vagy lehetőségnek – akár online, akár a valós világban, vagy akár itt Dunaújvárosban – drukkolni fogok, hogy hátha bevisz egy családot. Én is így mentem be. Az apukám a nyakában vitt be a kiállításokra. Nagyon kicsi voltam, és egy életre meghatározó volt. Vittek minket mindenhova, uszodába, színházba, Duna-partra, mindenhova. Nagyon sok helyre eljutottak akkor családok, most én ezt nehezebbnek látom.