A magyar kultúra Napján tüntették ki őket

A Dunaföldvár kultúrájáért díjat az idén a Dunaföldvári Foltvarró klub, a Foltművek alkotó közössége nyerte el. Györkő Lászlóné Erikával a klub vezetőjével az esemény után beszélgettünk

- Ne csak nekem, hanem az egész csapatomnak is gratuláljon! Tizenketten voltunk, de közülük az egyik barátunkat, egy német hölgyet már elveszítettük és remélem, hogy ő onnét fölülről örvendezik a közös sikerünknek! 

Egy nagyon elegáns öltözékben érkezett!

- Örülök, ha tetszik, mert én tervezetem, választottam ki az anyagát és meg is varrtam. Persze nem fogok a divatszakmában dolgozni, de örülök, hogy ez ilyen jól sikerült. Az én életkoromban már nem váltunk pályát. Fiatal koromban jó pár kellemes és érdekes helyen dolgoztam Dunaújvárosban, ahová harminchárom évre mentem „kirándulni”. Aztán a nyugdíjas koromban visszaköltöztem Dunaföldvárra.

Hogy találta meg ezt a remek elfoglaltságot?

- Egyszer a Keve Piroska jött a kultúrotthonból, hogy létrehoznak egy ilyen klubot. Jelentkeztem, megtetszett és az alapító tagokkal együtt máig itt maradtam. Először mi is azt gondoltuk, hogy itt valami egyszerű maradék anyagokból fogunk dolgozni, aztán kiderült, hogy a szép munkák komoly ráfordításból közös terveinkből és munkánkból születnek. Az ismereteinket az első időkben folyóiratokból, ma pedig az internetről szerezzük be. Ez a foglalatosság is folyamatos továbbképzést igényel és „elaludni” sem hagyja az embert. Rengeteg kérdés merül fel a tervezés és a kivitelezés során is, ami folyamatos inspirációt jelent a számunkra.

Békésen?

- Nem vagyunk veszekedőek. Mindenki kap egy neki való feladatot, amit kidolgoz, bemutatja és utána már készre készítjük. A felmerülő problémák a tevékenység velejárói, ezért nem érdemelnek egy rossz szót sem. Majd közösen megtaláljuk rájuk a megoldásokat. Itt a Művelődési Központban csütörtökönként találkozunk 1998 óta. Átnézzük a már frissen elkészült anyagokat és megbeszéljük a további terveinket. Egy unalmas percünk sincs.

Az Év Mecénása díjat Várnai Ferencné a Kati virágbolt tulajdonosa vehette át, aki huszonöt éve támogatja a Művelődési Központ programjait a virágaival és a dekorációival.

- Nagy boldogság volt ez a díj a számunkra, mert én azt gondolom, hogy ezt az egész kollektívánk kapta, ezért olyan helyre fogjuk kiállítani, hogy mindannyian láthassuk és büszkék lehessünk rá. Alapból az az elvem, hogy jobb adni, mint kapni, ezért szívesen ajándékozok. Nyilván nem azért tettünk a közösségért, hogy majd egyszer egy szép oklevéllel jutalmazzanak meg bennünket. Az egész életem erről szól, hogy amikor megtehetem, akkor segítek abban, amiben tudok. Azt is szokták rám mondani, hogy „gén hibás” vagyok, pedig szerintem egyszerűen egy jószívű gyereknek születtem. Nem szoktam másra várni, hanem magamtól ajánlom föl a segítségemet. A Művelődési Központtal úgy kezdődött a kapcsolatunk, hogy én szóltam, hogy fölösleges nekik egy-egy alkalomra, mondjuk egy ünnepségre jelentős összegeket fordítani a virágdíszekre, amit én gond nélkül megtehetek és abban a pár órában a virágoknak sem lesz semmi baja. Nem csak a színpad dekorációval jeleskedünk, hanem a Várban látható adventi koszorút is mi készítettük. Az is kellemes érzés, hogy ilyen sokan fotózkodnak vele, mert örömöt okoz nekik. 

Hogy kerültél a virágszakmába?

- Teljesen véletlenül alakult így a dolog. Hivatalnokként dolgoztam a Városházán tizenöt éven keresztül, és közben elvégeztem az Államigazgatási Főiskolát. Később megszületett a két fiam, akikre nagyon büszke vagyok, Utána nem volt lehetőség, hogy visszamenjek oda dolgozni, és jobb híján jött a virágbolt ötlete. 

Csak én hittem benne...

- Mindenki azt tippelte, hogy ott kint a Külvégen, egy eldugott helyen ez nem sikerülhet, de bebizonyítottam az ellenkezőjét. Mindig azt mondom, hogy ha az ember valamit igazán akar, akkor azt megtudja csinálni.

Nem tudok nemet mondani

- A vásárlóknak és a megrendelőinknek. Akármilyen lehetetlen, vagy kései időpontban is érkezik egy felkérés, azt igyekezünk teljesíteni. Biztos vagyok benne, hogy azzal is örömöt szerzünk neki. 

A csapat

- Nagyon fontosak a számomra, mert partnerek a közös munkában, látják a célunkat és szívesen teszik a dolgukat. Ma is eljöttek velem a díjátadásra. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család. A két üzletünk személyzete reggel háromnegyed nyolckor az utcán vártak rám, hogy elsőként köszönthessenek föl. 

Csípőre tett kézzel nagyot kiabálni?

- Az nem az én stílusom! A megbeszélésnek vagyok a híve. Hiszek benne, hogy az inkább vezet a jó eredményre, többre megyünk vele, mint a mérgeskedéssel és a hangoskodással.