Engem úgy tanítottak, hogy legyek jó ember

Már a főiskolán elárasztottak a megkeresések, a feladatok. Ráadásul mindjárt igazi nagy nevekkel dolgozhattatok együtt. Ez nem volt szokás régen. Ez jó dolog? 

– Ez egy kétélű bárd. Olyan szempontból jó, hogy megismertek minket korán, és tulajdonképpen azért is nagyon szerencsés helyzet, mert a Covid miatt, ha az osztályomat másod-harmad évben nem engedik ki dolgozni, akkor mi nagyon nehezen helyezkedtünk volna el. Ugye mindenki be volt zárva, azokban az években mi nem tudtunk volna gyakorlatra menni színházakhoz. Szerintem nagyon szerencsés helyzetünk volt így. Az, hogy szakmailag mennyire jó ez, azt nem tudom, de én nagyon sokat tanultam ezáltal. Engem kiskoromban is úgy tanítottak a szüleim úszni, hogy bedobtak a mély vízbe, és akkor ússzál! Lehet, hogy vadnak, vagy kegyetlennek hangzik, lehet, hogy sok pszichológus most fogja a fejét, hogy ez nem jó módszer. Én örültem, hogy a mestereim elengedtek. Az volt a nagyon nagy plusz, hogy például Pelsőczy Réka, az osztályfőnököm az első olvasópróbámra elkísért. Nem engedte el a kezem, hanem ott volt mögöttem végig, segített. A mai napig tudok vele beszélni bármilyen szakmai kérdésben. Nagyon szupportív, nagyon lelkes és odaadó osztályfőnökeim voltak, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Mindegyik szerepre, mindegyik munkámra úgy gondoltam, hogy egy tanulási folyamat része. Az egész pályámra szeretnék úgy gondolni, hogy minden szereppel egyre jobb leszek és egyre tapasztaltabb szakmailag. Talán emberileg is bölcsebb, ahogy idősödöm, többet tudok az emberi lét nehézségeiről és sorsfordulatairól, és ezáltal talán többet tudok mesélni az emberekről az embereknek. Szerintem én a kollégáimtól tanultam a legtöbbet, de nem emelném ki, hogy ettől, meg attól az ikontól. Mindenkinek volt egy-két olyan mondata, ami velem marad. De ez erre a próbafolyamatra is nagyon hangsúlyozottan ráhúzható. 

Szakmai, vagy emberi mondatok? 

– Mindkettő. Nyilván a szakmai az első számú kérdés. De én az osztálytársaimtól is sokat tanultam, meg a fodrászoktól, az ügyelőtől, meg mindenkitől. Nem mondanám azt, hogy egy rendezőtől, vagy egy Kossuth-díjas színésztől, hanem inkább a közösségtől, amiben alkothattam. 

Furcsa egy magad korabeli nő szájából azt hallani, hogy bölcs szeretne lenni, hogy egy címlaplány nem annak örül, hogy milyen remek a szakmájában, hogy milyen szép, és ezt mind elismerik, hanem arra vágyakozik, hogy bölcs legyen. Ez mitől lehet? 

– Én címlaplány vagyok? 

Abszolút. 

– Pedig nem hiszem, hogy az lennék. A bölcsesség alatt meg inkább csak arra gondoltam ez alatt talán, hogy az emberismeret fontos ehhez a szakmához. És ezért fontos, hogy megismerjem az embereket, akiket szeretnék ábrázolni, vagy hogy a saját életemet, a körülöttem lévő emberek életét lássam. Szeretek megfigyelni. Ez is a munkám része 

A Covid nem a legjobbkor jött. Pont akkor, amikor a legtöbb lehetőségnek kellett volna jönni, akkor zárt be minden. Hogy élted meg? 

– Nagyon nehezen, mert előtte nagyon-nagyon sokat dolgoztam. Ez nekem egy hatalmas „autópályán satufékezés” volt. Az élettempóm meg minden nagyon hirtelen váltott, és ezt nehezen viseltem. De arra nagyon jó volt és fontos, hogy az addig velem történt traumákat, meg az olyan dolgokat, hogy például tinédzserből felnőtté értem az egyetem alatt, volt időm átgondolni, meg lenyugodni. Átlátni, feldolgozni a dolgokat, amik velem történtek. Az egyetem alatt erre nem volt lehetőségem, mert annyira zaklatott és sűrű időszak volt. Furcsa, de akkor azt éltem meg, hogy olyan nehéz és rossz így foglalkozni a démonaimmal, a félelmeimmel, de így utólag meg annyira jó, hogy rászánhattam azt az időt, mert sokkal többet nyertem. Nem csak szakmailag, de magánemberként is. 

Ijesztő is lehetett. Hirtelen kiürült minden, légüres térbe kerültetek, és ez anyagi bizonytalanságot is jelent. Még nem volt kapcsolati tőkéd, hogy megoldd. Ezt hogy tudtad áthidalni?   

– Ezek nagyon súlyos, sokakat érintő kérdések voltak. Én azért tudtam valamennyire előadásokat játszani az Orlai Produkciós Irodában. De dolgoztam is mellette, civil munkákat vállaltam. Vigyáztam gyerekekre, bébiszitterkedtem, volt mindenféle. 

A Becsúszó szerelemben is egy gyerek van a központban. Milyen volt a gyerekkel? 

– Szeretem a gyerekeket. Jó lények, őszinték. A színészetre is sokan mondják, hogy egyfajta gyermeki állapot, a színpad meg olyan, mint egy játszótér, ahol a felnőttek játszanak. És tulajdonképpen ez a szakmám! Például nagyon szeretem ebben az előadásban, a rendező, Dicső Dánielnek ezt a vízióját. Egy kicsit hasonlít egy játszótérre.  Milyen gyönyörű, hogy felnőttekkel eljátszom valami történetet, és itt még úgy is néz ki a díszlet, mint egy nagy mászóka! 

Egy apró szikrája sincs a fejedben annak, hogy nem ezzel foglalkozol valaha? 

– Úgy nincs, hogy nem ezzel foglalkozom. Úgy van, hogy ezzel nem foglalkozom. Ez egy hosszú távú pálya, mindig ezt mondták az egyetemen az osztályfőnökeim. Ellentétben az élsporttal, vagy a modellkedéssel, itt azért az ember még 60-70 évesen is talál szerepeket. Nyilván nem egyszerű fizikailag, mentálisan fittnek maradni, meg tudatosnak, de pont ez a szép benne, hogy nem kirekesztő ilyen szempontból. Vannak történetek a gyerekekről is, az idősekről, a középkorosztályról is, és a színészek szükségesek ehhez. Legalábbis most még azok. Aztán ki tudja, hogy mesterséges intelligenciával majd ez hogy lesz, ahogy előrevetítik sokan. 

De meg is gondolhatja magát az ember… 

– Igen, de ahhoz meg már túl idős vagyok. Amennyi évet eddig ebbe beleraktam, körülbelül 10 évet, hogy kitanuljam, azt most már kimaxolnám. De persze kíváncsi is vagyok. Vannak hobbik, amiket nagyon szívesen csinálok, de szerintem olyan energiabefektetéssel, meg olyan hivatástudattal nem tudnék semmit csinálni, mint ezt. Ez érdekel még mindig a legjobban. 

Mik érdekelnek még? 

– Valamiért régóta szeretnék elkezdeni agyagozni. Azt annyira szép dolognak tartom. Visszatérni ahhoz, hogy az ember a kezével alkot. Azt nem tudom elképzelni, hogy ácsoljak, vagy fúrjak-faragjak, de az, hogy van egy agyagtömb és abból lesz egy bögre a kezem alatt, azt igen. Ilyen álmaim, meg céljaim vannak, hogy ezeket így kipróbáljam. Főzni nagyon szeretek, az is szerintem egy ilyen alkotás. Szóval minden, ami valaminek a létrehozása, azt szeretem. 

A diplomamunkádat is a Becsúszó szerelemből írtad. Mi fogott meg egy vígjátékban annyira, hogy ennyire a mélyére menj? 

– Nem is az fogott meg. Nem azt emelem ki, hogy vígjáték. Nekem ez volt az első, és eddig az egyetlen filmfőszerepem, és azt éreztem, hogy ez egy érdemes anyag, szerep arra, hogy erről tudjak írni annyit, amennyit kell. Egyébként először nem egy ilyen romkomnak indult. Ez a világ sokkal rétegeltebb, és problematizáltabb dolgokat hoz elő, mint amiről végül is ennek a filmnek a felszíne szólt. Ahhoz, hogy egy ilyen karaktert hitelesen meg tudjak formálni - és ez ne legyen senki felé sértő, bántó, vagy karikaturisztikus -, ahhoz azért el kellett végeznem a szükséges kutatómunkát, ami ezt a témakört minden mélységében érinti. Nem tudom, hogy sikerült-e, de azt gondoltam, ha elvégzem a munkát, akkor talán kevesebb az esély arra, hogy hibázzak. 

Nem tudod, hogy sikerült-e? Sokan azt gondolják, hogy roma származású vagy. Akkor csak sikerült. 

– Nem ez a lényeg, azt hiszem, hogy milyen származású. 

Arra gondolok, hogy sikerült a figurát hitelessé tenned. 

– Hát, remélem, hogy sikerült! Talán attól, hogy megértem az ő élettörténetét és problémáit, céljait és vágyait, akkor talán lehet abszolválni. Magamról nem mondanék értékítéletet. De nagyon szerettem együtt dolgozni a többiekkel, és egy jó munka volt, mert ott is nagyon sokat tanultam. Életemben először voltam kamera előtt, és nagyon megszerettem a filmezést. 

A filmhez forrásmunkákat végeztél. Megütött, amit láttál? 

– Igen. Elgondolkodtam, hogy nem nekem van a legrosszabb életem. Nagyon jó lenne még több olyan munkát csinálni, ami hasznos. Olyan szerepet megformálni, amivel rávilágíthatok egy társadalmi problémára, vagy egy olyan dologra, amiről nem beszélnek az emberek. Szeretnék ilyeneket csinálni. Nem feltétlen ebben a témakörben, sok minden más is érdekel. 

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy síelésnél az ember látja maga előtt, hogy merre jártak már, és látja a szűzhót is. Te pedig inkább azt az utat választanád, amerre még nem mentek. Miért? 

– Szerintem csak arra akartam utalni, hogy szeretem az olyan ötleteket, megközelítési módokat, problémamegoldásokat, ami nem feltétlenül az első gondolata lenne az embernek. Nem szeretem az automatikus, sematikus, nagyon bekategorizáló dolgokat. Szeretem többször átgondolni, variálni, hogy más legyen. Hogy ne az első gondolat, az első ötlet legyen a megoldás, próbálok mélyre menni. Nyilván sokszor az első, ösztönös dolog fog beválni, csak ahhoz meg kellett járni egy ilyen hosszú utat. Előfordul, hogy ami kézenfekvő és a legegyszerűbb, az az igazabb. 

Fehérváron voltál pompomlány. 

– Büszke vagyok rá. Nagyon szerettem táncolni, mozogni. Ez nagyon jó ötvözete volt annak, hogy szeretem, ha sokan néznek, figyelnek rám, de közben valami nagy energiájú dolognak a közepén lehetek. Fantasztikus élményeim voltak. Abban az évben nyert pont az Alba Fehérvár, 12 év után lettek újra magyar bajnokok. Én 17 éves koromban Dávid Kornél nagyságú sportlegendák között mászkálhattam, testközelből nézhettem a legnagyobb magyar bajnoki döntő meccseket. Nekem ez hatalmas élmény volt. A színházhoz, meg a koncertekhez, meg minden ilyen magas energiájú dologhoz legjobban hasonlító, közelítő állapot, az a sportban van meg leginkább. Ez akkoriban kielégítette a szereplési vágyamat, és nagyon őszintén tudtam megélni azt, hogy fehérvári vagyok, szeretem a városomat, szeretem a sportot.

Egy darab kapcsán mondtad, hogy azért tudsz azonosulni a szereppel, mert „bennem is van egyfajta tragédiaszivárgás”, hogy te is átéltél tragédiákat. Mi az, ami ilyen mély nyomot hagyott? 

– Ez így nem túl jó megfogalmazás volt. Ez igazából Esterházy Péternek a Hasnyálmirigy naplójában volt. Az alkatomra gondoltam, hogy szerintem sötét színeim vannak, meg valahogy sokszor érzem azt, hogy van bennem egy ilyen dráma. Nyilván az élettörténetem is biztos, hogy közrejátszik. Családi traumák, amit nagyon nehéz feldolgozni. 

Hogy ment, milyen módszerekkel? 

– Szakemberrel. Én abban hiszek, hogy nagyon fontos pszichológushoz járni. Meg nagyon jó barátaim vannak, hála az égnek! Csodálatos kollégáim. Szóval szerintem a beszélgetés, meg a kommunikáció tud ezeken segíteni. Persze kinek mi. Van, akinek a vallás, vagy ha meditál, vagy a jóga. Nekem a szakemberrel való foglalkozás. 

Milyen hatással volt rád az aulában a kiállítás?
– Láttam és eléggé megütköztem rajta. Nem gondoltam volna egy csomó mindent. Például, hogy ennyi férfi is érintett. Azt is olvastam a kiállításon, hogy nagyon sokszor az a probléma, hogy későn veszik észre a daganatot is. Hát, ez borzalmas téma. De fontosnak tartom, mert nekem is voltak családtagjaim, akik szenvedtek ráktól, és volt, aki nem élte túl, de van, aki meg hála az égnek túlélte. Ez nagyon nehéz és nagyon fontos kérdéskör, amivel idejében foglalkozni kell, szűrésre kell járni. Nagyon megrendítő és nagyon, de nagyon pozitív dolognak tartom, hogy ilyen kérdésekre is nyitott a Bartók, hogy ilyen kiállítást befogadott. Ez a kiállítás szembesít a valósággal, mert nagyon naturális és egy az egyben megmutatja azt, hogy milyen fizikai nyoma van egy ilyen dolognak. És a történetek… Én még nem láttam ilyet. 

Nem gondoltad még, hogy írnod kellene? Vagy az irodalom nagyon szent dolog? 

– Én szeretem, de szerintem az nagyon nagy csapda lenne, ha azt gondolnám, hogy tudok írni. Próbálgattam, de azért az nem olyan egyszerű. Nincs meg hozzá a tárgyi tudásom. Énekelni tudok, meg táncolni, szavalni, dumálni, szinkronizálni. Ezekhez értek szakmai téren. Ezek a területeim. Egyelőre legalábbis. 

Nagyjából 10 éve nyerted meg Fehérváron azt a versmondó versenyt, ami elindított. Ezidő alatt óriásit fordult körülötted a világ, és nem változtatott meg... 

– Nem változtam meg? Hát az baj, nem? 

Nem torzított. 

– Nem tudom. Nem azon múlik, hogy mivé válik felnőttként, hogy hogyan nevelik az embert a szülei? Engem úgy tanítottak, hogy legyek jó ember. Próbálok az lenni. Nem tartom magam normálisnak egyébként. Szerintem, aki művészetekkel akar foglalkozni, annak biztos van valami plusz kifejezésvágya, vagy figyelemhiánya, vagy túlzó közlésvágya. Ezzel nincs baj. Csak azt mondom, hogy ez nem biztos, hogy normális. 

Az ötven éves Viola mire lenne büszke? Hogy mivé, vagy kivé vált? 

– Lehet, hogy ez ilyen generációs dolog, de én többet gondolkodom azon, hogy mi lesz a földdel, mi lesz itt Magyarországon, mint a saját karrieremen. 

Ha anyagilag független sztár lennél, mivel foglalkoznál? A föld, az állatok megmentésével? Mivel? 

– Én nem tudnám megmenteni a földet. De ott van Karikó Katalin, aki megmentette az emberiséget. Ez olyan szép! Nagyon büszke vagyok rá, hogy ő magyar. Tudok büszke lenni emberekre, akiket nem is ismerek. De nem tudom, mik a karriervágyaim, vagy életcéljaim. Vannak olyanok, hogy szeretnék jogsit. Szeretnék jó színész lenni. De a díjak, meg ilyesmi nem érdekelnek igazán. 

Pedig már van, és eléggé rangos. 

– Tényleg? 

Ha körülnézel a társaságban, hogy kik kapták, akkor az megmutatja. 

– Nagyon jó színészek közt vagyok mindig. De ezt én egy véletlen szerencsének érzem. Jó hozzám a sors, hogy olyan emberek közé keveredek, akiktől csak tanulhatok. Azokért a helyzetekért, emberekért, nagyon hálás vagyok. 

Még nem játszottál Dunaújvárosban. Milyen? 

– Nagyon jó! Nagyon kedvesek az emberek és nyitottak, mindenki beszélget velem. Beszélgettem emberekkel, hogy mi történt, és nagyon izgalmasnak tartom ennek a városnak a történetét, az építészetét, hogy a politikai korok, meg az ideológiák hogyan hagyták rajta a nyomukat a városon. A gyár, a panelek, hogy régen egy kis falu volt, megannyi izgalmas történetet rejt magában. Fehérvári vagyok, és keveset tudtam Dunaújvárosról, pedig voltak osztálytársaim, akik innen jártak be. Benne volt a hallóteremben, meg voltam is itt diákszínjátszó-találkozón tini koromban, de nem voltam hosszabb ideig itt. Most nagyon pozitív élmény, csak áradozni tudok róla. Ez az építészeti stílus is nagyon tetszik, akár a színház is, hogy hetven éve van, és hogy volt bálterem is, és mindenki olyan szeretettel mesél róla. Nagyon pozitív élmény számomra ez. Nagyon kíváncsi vagyok a nézőkre, az emberekkel még nagyon keveset találkoztam. Egyébként a vasgyárba szeretnék nagyon bejutni. Tudom, hogy nem könnyű, de az nagyon-nagyon érdekelne. 

Mit szeretsz ebben a darabban? 

– Az eredeti történetben sematikusan ábrázolták ezeket a női karaktereket, Mrs. Robinsont, akár Elaine-t, akár az anyát, és nagyon örülök annak, hogy itt a rendező(Dicső Dániel) és a dramaturg (Hárs Anna) is mélyítette és bővítette a szerepeket, így sokkal jobban tud igazi élettörténetekről szólni, és nem csak egy férfiálom megvalósulásnak tűnik. Bőven van mit játszani, és ennek nagyon örülök. Szerintem ez sokat fog mondani majd a nézőknek, mert hiszen biztos sokan megélték azt, hogy milyen a nőnek egy házasságban, ami már kihűlt, vagy milyen az, hogyha szerelmesek, de nem abba az emberbe, akibe kellene és tudja, hogy ez nem jó neki, vagy a szülők nem szeretik igazán a gyereküket, vagy próbálnak béklyókat kötni a gyerekükre, vagy túl szigorúak. Ezek a helyzetek, amiben mindenki volt már. Nyilván van egy pikantériája, mert egy furcsa szerelmi háromszögön alapul az egész. Szerintem mindenki tud találni benne olyan szálat, amivel tud azonosulni. Emellett én humorosnak tartom, meg izginek, meg fülledtnek. Szóval, én bírom.