Megélhetési bűnözést kell folytatni, hogy átmenekítsük a klubot

Több zenei műfaj is ennek a helynek köszönheti fennmaradását, hiszen itt kaptak fellépési lehetőséget. Az egység társtulajdonosát, Tóth Zoltánt a kezdetekről, a miértekről, az örök megújulás titkáról, terveiről, küzdeni akarásáról kérdeztük.

– Főleg egy kényszer szülte. Akkoriban a Bal2 rock kocsmát működtettük, nem volt tervben a Kaptár. Volt ott egy nyitott teraszunk, amit félig önkényesen befedtünk, nem volt rá teljesen építési engedély. Egy nagyon-nagyon klassz kulthelyként működött egy-másfél évig. Igazi underground klub volt. Kocsma, de mellette a helyi zenekarok zenéltek, állt a füst, imádták. Akkoriban még volt felvevő közeg, több százan voltak kint és bent egy olyan pici helyen. Akkor még csak programszervezői státuszban dolgoztam itt, elkezdtünk helyet keresni. Találtuk tíz méterrel arrébb egy pincét, az akkori Duna étterem alatt. Ahol most a lejárat van, semmi nem volt, talán csak egy járdaszellőző, hátulról lehetett lejönni. Egy koszos, poros raktárpincét kell elképzelni, ezt nekünk kellett fölhúzni két-három hónap alatt.

– Valamilyen vízió azért volt a fejében, hogy mit kéne kezdeni ezzel?

– Alapvetően erre az underground vonalra ültünk rá, már a Bal2-ben sem gondolkoztunk túl nagynevű zenekarokban, olyan 90-95 százalékban kis nevek, kis bandák, feltörekvő zenekarok. Nekem is volt akkor több aktív kis zenekarom, és inkább ezt a közeget akartuk kiszolgálni. Helyi srácoktól, helyi srácoknak. Ez egy eléggé vastag, összetartó közösség volt. Helyi bandák zenéltek helyi arcoknak, akik nem zenéltek, vagy akár a bandák egymásnak, és volt is erre igény. A nevet nem én találtam ki, az közös döntés volt, azt hiszem. A cél egy olyan élőzenei klub volt, ami valamennyire kulturált, de azért low budget. Egyszerű, őszinte helyet akartunk. Ez fontos volt, hogy ne egy ilyen nagyon steril, nagyon kifestett legyen. Ne olyan, hogy ha valaki elesik, akkor kitiltjuk, hanem olyan, ahol tényleg figyelünk, vigyázunk egymásra. Ahol azért szét lehet esni ellenőrzött körülmények között.

– Mindegy, milyen élőzene?

– Nem nagyon voltak kikötések. Talán a nagyon szélsőséges stílusokat próbáltuk távol tartani elejétől fogva. A szélsőjobbos zenekarokat, mert azért volt rossz tapasztalatunk. Ezeknek a zenekaroknak a közönsége tudott bajt csinálni. Balhét, verekedést, rongálást. Egyébként mindenféle stílust beengedtünk. Nyilván volt egy preferált stílus, meg olyan zenekari, zenei irányzatok, amiket könnyebb volt behozni. Nagyon sok zenekar foglalkozott akkoriban metállal, heavy metállal, klasszikus rockkal. Kis bandák, főleg a keményebb vonal. Anno több punk, punk-rock, most már az is egy kicsit elhalt, rock-metál, inkább ez a fajta élő zene. Nyilván ez eredményezte azt, hogy a mai napig nem nagyon találkozol lent a jazz, blues bandákkal.

– Mi a szűrő, mi alapján dönti el, hogy jöhet egy banda, vagy nem?

– Most teljesen máshogy néz ki, mint öt éve. Átalakult a klub működése is. Nagyon fájdalmas ezt kimondani 12 év nyitvatartás után. Mindenki tudja, milyen a gazdasági helyzet. Most már gazdasági szempontokat is figyelembe kell venni. Tíz-tizenkét évig ezekkel a feltörekvő zenekarokkal játszottunk, akár ingyen eljöttek vagy kis pénzért, és ingyenesen lehetett látogatni a koncertet. Egy idő után megcsappant a látogatószám. Most azt kell néznünk, hogy melyik zenekarok jártak itt az elmúlt években, és többször, fixen hoztak közönséget, bevételt. Ezek többnyire a nagy nevek, Aurora, Junkies, Blues Company sorolhatnám. A helyieknek nyilván még biztosítunk lehetőséget. Egyrészt, mivel a helyiekre mindig egy kicsit többen jöttek, azért a helyi haverok mindig szívesebben lejönnek. Egy máshonnan érkező, kis bandának most már kicsi az esélye, hogy bejusson a klubba.

– Ez elég szomorúan hangzik, mert a Kaptár egyfajta keltetője is volt ezeknek a zenekaroknak, és talán éppen a metál, vagy a rock műfaja, ami lényegében emiatt maradhatott fönt a városban, ettől ilyen nagyon élő a felhozatal. Nem fél, hogy rásütik a bélyeget, hogy ezért hal el?

– Félelem nincs bennem. Akár online, akár élő beszédben el tudom ugyanazt mondani. Nem rajtam múlik. A szívem legmélyebb vágya, hogy azt a munkastílust, morált, tempót tudjam csinálni, amit az elmúlt 11-12 évben. Én abból akartam megélni, hogy kis zenekarokat hozunk be, támogatunk a fellépéssel. Mivel óriási bevételeket nem termel ez a klub, nagy pénzeket sose tudtunk adni, de volt lehetőség legalább fellépni. A végén ez elfogyott, megette magát. Ezt is szomorú így kimondani, hogy lement már három-négy zenekaros est, és mondjuk volt három zenekar, és nemhogy a közönség nem jött, a zenekari tagok egymást se nagyon nézték. Hiába volt marketing, hiába ugyanazt csináltuk, mint előtte tíz évig. Nem titok, ez egy üzleti vállalkozás is, amellett, hogy egy lokálpatrióta kezdeményezés, egy szerelemgyerek. A nincsből nem lehet fönntartani. Nekünk sosem volt támogatásunk. Egyszer próbálkoztam NKA-val, de sose nyertünk semmilyen támogatást, mindent saját pénzből csináltunk meg. Ha nem termelünk bevételt, akkor nem tudjuk fenntartani a klubot. Én ezt úgy szoktam hívni, hogy megélhetési bűnözés. Most is írnak a kis zenekarok – ezeket egyébként imádom, minden tiszteletem az övék –, és kilencvenöt százalékban el kell utasítanom. Ahhoz, hogy át tudjuk menekíteni a klubot ezen a hullámvölgyön, ahhoz most ezt a megélhetési bűnözést kell folytatnunk.

– A Covid időszakát hogyan tudták túlélni?

– Hát, leleményességgel. Hittel. Nem tudom. Az első hullám, az szörnyű volt lelkileg. Nem tudtuk, hogy mi történik, nem ismertük a betegséget, nem tudtuk, hogy valaha kinyithat-e a klub. Visszatekintve az volt az egyszerűbb móka. Az első hullám után elbuktuk a hétköznapi nyitvatartást, ami a működésben nagy szerepet játszott. Hétvégén voltak programok, de hétköznap is le lehetett jönni sörözni, zenét hallgatni. Utána már csak havi nyolc napból kellett megélnünk. Azért, hogy túléljünk, azonnal reagáltunk. A Bal2-be átvittünk minden olyan árut, ami közeli szavatossági idejű volt, elkezdtünk legálisan kisboltként működni. Aztán elkezdtük házhoz kiszállítani az italokat. Ami volt itt bent sör vagy tömény, azt meg lehetett vásárolni közel beszerzési áron, hogy ezzel támogassák a klubot. Nem tudtuk, hogy lesz-e folytatás. Ebből egyébként kinőtte magát egy másik vállalkozás, ami azóta szintén bezárt, a Suhanó Söci. Ilyen kreatív ötletekkel próbáltunk felszínen maradni. De szerintem akkoriban sem kértünk még a hallgatóságunktól sem támogatást.

– Ami nekem föltűnt a rugalmasságon, a kreativitáson kívül, hogy a dolgozóknak se engedte el a kezét. A törekvés legalább az volt, hogy minél többet megtartani belőlük.

– Ez így sajnos nem teljesen igaz, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt olyan alkalmazottam, akinek el kellett elengedni a kezét. De a szándék abszolút megvolt. Akit lehetett, vagy megtartottuk, vagy visszavettük, de voltak olyanok, akik sajnos továbbálltak. Szerencsére többnyire fiatalokkal dolgozunk, őket azért viszonylag könnyű elhelyezni a munkaerőpiacon, mindenkinek lett is munkája. Ma már csak beugrósokkal dolgozunk. Egész addig volt állandó állomány. Volt, akinek tudtunk állást adni futárként, 70-80 százalékot sikerült megtartani. Kinyitott a kisbolt, akkoriban kezdtünk el házhoz szállítani a Legendás falatozóval. Egy-két napon belül elkezdtünk visszaépíteni mindent. Hétfőn bezártak minket, és a Bal2-ben tartottunk egy siratót, fogalmunk sem volt, hogy mi lesz. Kedden másnaposan, három óra alvás után úgy hagytam ott a páromat az ágyban, hogy nem lehet ez a vége. Bejöttem, és szerdán nyitott a kisbolt. Ezek nagyon sokat számítanak. A küzdeni akarás.

– Fontos, hogy az embereiért felelősséget vállaljon?

– Amennyire ez a pozíció megengedi, mindig törekedtem rá. Nyilván fontos volt. Ahogy mi nem tudtuk, hogy mi lesz, ők sem tudták, ők is bajban voltak. Viszont én megtanultam a hosszú évek során, hogy olyat nem ígérek senkinek, amit nem tudok betartani. Ezért nem tudtam nekik megígérni, mint sok multi, hogy bármi lesz, maradjanak. Nem volt annyi tőkénk. Örültünk, hogy annyit sikerült kisakkozni, hogy a túléléshez elég legyen. De mindenkinek megmondtuk, akit el kellett elküldeni, s nem tudta, lesz-e folytatás, hogy bármi van, ha nincs kajára pénzük, ha bármilyen módon tudunk segíteni, hívjanak. Ilyen bizalmi szintet tudtunk kialakítani velük. Ez nyilván előtte is megvolt. Apró gesztusokat tudtunk megtenni. Túl sokat nem, az valószínűleg elvágta volna a saját nyakunkat is, ha azt mondom, hogy most fél évig zárva vagyunk, és mindenkinek fizetem a pénzét.

– Honnan ez a küzdeni akarás? Miért nem adja fel soha?

– Sokszor eljött azért a hullámvölgy, tizenpár éve most már benne vagyok az éjszakában, a vállalkozás körül. Most még valamennyire megéri egy magamfajta fiatal, lakótelepi gyereknek. Ez egy tök jó presztízs, s azért annyi pénzt hoz, hogy azt mondom, megéri. De nagyon sokszor a lokálpatriotizmus ránt vissza. Sokszor volt már, hogy azt mondtam – a Covid környékén is –, nem biztos, hogy kéne ezt erőltetni. Láttam, hogy már nincs közönség a zenekarokra, nincs érdeklődés a klubra, akkor az ember elgondolkozik. Lehet, nagyképűen hangzik, de ahogy látom, hogy milyen irányba tart a világ, ki csinálná, ha én nem? Ha tegyük fel, ez a hely bezárna, lehet, hogy működne egy másik hely, vagy ez a hely bármilyen más formában. De ezt a régi iskolájú üzletvezetést, hogy barátom, akivel együtt dolgozok, barátom a zenekar, s ilyen közösség épült. Ezt nem tudom, hogy bárki más csinálná-e rajtam kívül. Ez azért sokat számít.

– A gazdasági helyzet változhat. Van jövőképe? Vagy lesz valami, és majd a kreativitása kihúzza?

– A Kaptárral rövid távú terveim vannak, 2023-ra a túlélés. Jelenleg ez. Olyan mértékben drágulnak a termékek, olyan mértékben csökken a pénz értéke, csökken a felvevő közeg, a közönség, hogy nem tudom, mi lesz. Óriási kockázatot vállaltunk, januárban három hetet felújítottunk saját pénzből, saját időből. De ez egy ilyen muszáj volt már. Remélem, hogy nem utolsó kapaszkodó! A tavalyi évünk már nullszaldós, kis hasznos volt, úgy gondoltam, muszáj valami változás. Összességében ennyi idénre: túlélés, megkapaszkodás.

– Ha jóra fordul, akkor merre kanyarodik a Kaptár sorsa?

– Apró célok vannak. Van a Kaptár fesztivál, amit minden évben szerettük volna megünnepelni, de különböző okokból nem tudtuk. Ez a szülinapunk. Ezt nagyon szeretném kivinni kültérre. Eltolni egy-két hónapot, és mondjuk júniusban egy kültéri két-háromnapos rendezvényként megcsinálni a Kaptár fesztivált. Az mondjuk egy tök jó deal lenne. Ebben még úgy mozognék, ez érdekel engem is, a fesztiválszervezés, egész jó csapat szerveződött körém a médiásoktól a fotósokig, a zenekarokig mindenki, tehát megvalósítható lenne. Ez azért mindig előnyünk volt, hogy egy család vagyunk. A hely pici, bővíteni nem lehet, egy pincében nem tudsz falakat kiverni. Megtartani a színvonalat, jobbnál jobb bulikat hozni, bevételt termelni, elégedettséget kiváltani az emberekből, fönnmaradni a vízen. Ezek a tervek.

– Jó ötlet volt 12 éve leverni a lakatot?

– Abszolút.

– Mit adott az életéhez?

– Megszámlálhatatlan lehetőséget. Emberileg is kinyitott engem. Valami olyasmit indított el bennem ez – meg az El Camino, amit megcsináltam –, hogy bármire képes vagyok. Amikor létrehozol, évekig vezetsz egy ilyet, látod, hogy sikeres is, és rájössz, hogy tudod csinálni, akkor az ad bátorságot, önbizalmat, kis egót – azzal azért mindig vigyázni kell –, rájössz, hogy tudsz ilyen dolgokat csinálni, beletanulsz. Nyilván megtanított kitartóan dolgozni, a terhelést is nagyon jól viselem, és ennek folyománya lett a többi vállalkozás. Most már talán kimondhatom, hogy sikeresnek érzem magam.