Az ország tehetetlenül sodródott a legnagyobb katasztrófája felé

Az előre látható török veszedelem ellenére a magyar nemesség ragaszkodott előjogaihoz, ezért nem volt hajlandó egy komolyabb hadsereg felállítására. A Dózsa György vezette parasztfelkelés is csak rontott a helyzeten, a központi budai kincstárnak egyre csökkenő jövedelemmel és állandó pénzhiánnyal kellett szembenéznie, ami szintén a törökök malmára hajtotta a vizet. Ilyen körülmények közepette hívott össze országgyűlést 1523. május 4-én II. Lajos magyar király, aki mindössze 10 éves volt, amikor trónra került, apja a Jagelló-házi II. Ulászló halálát követően. 

Öröksége egy kiürült kincstár és egy pártküzdelmektől megosztott ország volt. Felmerült akkor a kérdés, hogy a kiskorú király helyett ki is kormányozza az országot, ami újfent pártszakadásba torkollott, de végül is egy 28 tagú testület (hat főpap és hat országnagy, mellettük 16 köznemes, akik két csoportban fél-félig tartózkodtak az udvarban) hatáskörébe bízták az új uralkodó felkészítését. Lajos volt a harmadik és egyben utolsó magyar király a Jagelló-házból. Az 1526-os mohácsi csatában halt meg. Ezt az évszámot tekintjük a magyar középkor végének, tehát II. Lajos az utolsó középkori magyar király. Az említett országgyűlésen a már nagykorúsított uralkodó leváltotta Báthori Istvánt, korábbi nevelőjét a nádori méltóságból, továbbá Szapolyai Jánostól pedig visszakövetelte a királyi zálogbirtokokat. A német, főleg lutheránus befolyás erősödött a királyi udvarban, annyira, hogy a pápai követ egyenesen azt jelentette Rómába, hogy Magyarországot a németek kormányozzák. 
A török fenyegetettség árnyékában is állandóan viszálykodtak a főurak, és nem vették komolyan a fiatal uralkodót, pedig az országnak akkor egy nagyon erős központi hatalomra lett volna szüksége. Ez volt az említett ország­gyűlésen is, pedig Lajos fiatal kora ellenére tehetségesnek mutatkozott, előzőleg több tanács és a törvényszék ülésein is elnökölt és remekül vezette le a tárgyalásokat. 
 

A török fenyegetés már a XIV. században elkezdődött 
I. Lajos akkori magyar király még nem tudta kellőképpen felmérni az oszmán veszedelmet, mert a törökök nem rendelkeztek akkora erővel, hogy azzal fenyegetni tudták volna a Magyar Királyságot. Hódításaikat általában a Fekete-tenger és a görög partok mentén hajtották végre, főleg Bulgária határainál. Közvetlen török támadás az 1370-es évek közepéig nem érte Magyarországot, de még az első betörés sem volt meghatározó. Luxemburgi Zsigmond későbbi magyar király már komolyabban foglalkozott a török fenyegetéssel, ezért megerősítette déli várait és hadseregét, de ennek ellenére a török két jelentős győzelmet (1396-os nikápolyi és az 1444-es várnai csata) aratott a magyarok felett. Hunyadi Mátyás felmérte, hogy Magyarország egyedül képtelen lesz feltartóztatni a török előrenyomulást, ezért európai keresztény összefogást sürgetett. Miután meg­győződött róla, hogy az európai országok a magyarok vállára próbálják tenni a török elleni harc nagy részét, arra törekedett, hogy a cseh és a német koronát megszerezze, majd így vezetése alatt egy erős hát­országot teremtsen, ami döntő fontosságú lett volna az oszmánok elleni harc­hoz. Mátyás királynak ugyan erős hadserege volt, de ennek ellenére tudta, hogy hosszú háborúra kell berendezkednie, ami hatalmas összegekbe kerül. Mátyás halála után ugyan hadvezérének, Kinizsi Pálnak még sikerült néhány győztes csata és egy sikeres szerbiai hadjárat következtében távol tartania a törököt a magyar határtól, de Kinizsi halála után Magyarországon egyre inkább káosz alakult ki, amit árgus szemekkel figyeltek a törökök. Az akkori Magyar Királyságban a különböző vezető tisztségeket főurak és főpapok kapták meg, akik hatalmukat arra használták fel, hogy olykor egymás rovására gazdagodjanak, és egyáltalán nem érdekelte őket a török veszély. 
 

A magyar védekezés nem volt megfelelő 
Mátyás Fekete Seregének megsemmisülése után az országnak nem volt mozgó hadereje, annak ellenére, hogy törvény mondta ki, hogy a megyéknek, az egyháznak és a nemeseknek mennyi katonát kell kiállítaniuk. A felszerelés katasztrofális volt, korabeli jelentések szerint a lovasság zöme nem rendelkezett megfelelő páncéllal és fegyverrel. A végvárakban szolgálatot teljesítők csak háború ideje alatt kaptak zsoldot, békeidőben takarékossági okból kifolyólag csak készenléti pénzhez jutottak, ami a zsold töredéke volt. A várak falai omladoztak, tüzérsége elavult volt, az új nagy kaliberű ágyúkkal szemben kiszolgáltatottakká váltak. A magyar döntéshozók nem fordítottak kellő figyelmet a török veszélyre, így csak idő kérdése volt, hogy mikor indul be egy hatalmas oszmán hadigépezet, amely szinte egyszerre fogja ostrom alá venni a déli várakat, majd azok elfoglalása után megkezdheti az ország leigázását. Magyarország nemzetközi tekintélye csökkent, amíg azelőtt a török követek rendszeresen keresték fel a magyar királyi udvart, később már a magyar küldötteknek kellett Konstantinápolyba utazni, hogy valami formában fenn tudják tartani az ingatag békét. A kapcsolatok annyira meggyengültek, hogy a magyar királyi udvarban egyre kevesebbet tudtak a török eseményekről, így nem voltak tájékozottak egy nagyobb hadjárat előkészületeiről sem. Az állandó török betörések következtében Dél-Magyarország népessége szinte teljesen megsemmisült. 
 

Az akkori európai helyzet 
Abban az időben Európa nagyhatalmait három konfliktus foglalkoztatta. Az első kettő a német földön elhúzódó kétéves parasztháború, illetve a reformáció megjelenése volt. A szász választófejedelem, Bölcs Frigyes ugyanis kezdettől fogva Luther Márton mellé állt. Ennek gazdasági és politikai okai is voltak, hisz a német államok igyekeztek elkerülni Róma és a Vatikán anyagi támogatását, így a lutheri tanok jó időben érkeztek. A választófejedelem támogatásának tudatában Luther nyíltan szembeszegült a tanainak visszavonását követelő pápai legátussal, a vele vitázó teológusokkal, majd a pápával, és végül V. Károly császárral is, ami csak fokozta a feszültséget az öreg kontinensen. A harmadik pedig a francia-Habsburg ellentét volt Észak-Itália birtoklásáért. Mindezek végett az akkori európai uralkodóházak nem siettek segíteni a magyaroknak a török elleni támadásra való felkészülésben. 
Annak ellenére, hogy mindezek tudatában II. Lajost foglalkoztatta az ország védelmének a megerősítése, de komolyabb haderő toborzására továbbra sem volt elég pénze. Lajos igyekezett felmérni az ország helyzetét és a török fenyegetettség mértékét, ezért 1519. április 1-jén egy hároméves fegyverszünetet kötött az eléggé agresszív Szelim török szultánnal, ami kiváltotta egyes európai országok és a Szentszék nemtetszését is. A következő évben viszont meghalt Szelim, és a trónon fia I. Szulejmán követte, aki szinte azonnal közép-európai terjeszkedésbe kezdett. Előtte viszont Budára küldte Behram csauszt (török katonai rang), hogy tárgyaljon a magyar–török béke folytatásáról. Magyarország nem volt felkészülve egy háborúra, ennek ellenére a szultán megbízásából Budára érkező követtel a király nem hosszabbította meg azonnal a meglévő békét, hanem hónapokon át sikertelenül egyeztetett a pápai, a császári és több európai udvarral. Sőt, Lajos bebörtönöztette Behram csauszt, így húzta az időt, de nem sikerült megfelelő külföldi támogatást szereznie, ezért egyedül kellett szembenéznie az első hadjáratára készülő Szulejmánnal. 
 

A török támadás 
1521-ben a törökök bevették az addigi legfontosabb magyar végvárat, Nándorfehérvárt (ma Belgrád, Szerbia fővárosa). Az Isztambulból induló támadás során Nándorfehérvár mellett elesett Szabács (ma Šabac város Szerbiában) vára is, ezzel a délvidék teljesen kiszolgáltatottá vált a hódítók előtt. Tomori Pál kalocsai érsek Szávaszentdemeternél (ma Sremska Mitrovica nevű város a Vajdaságban) még győzelmet aratott a törökök felett, de mivel nem volt pénz a további hadi kiadásokra, a határok tartós védelmét nem lehetett hatékonyan biztosítani. 
A török és a magyar hadsereg között minőségi különbség volt, így Lajos király még csak meg sem próbálkozott az elveszített várak visszafoglalásával. A Dunán és mellékfolyóin egyaránt állomásoztak magyar és török flottillák, de a törökök létszáma sokkal nagyobb volt, és jobbak voltak kiképzettség tekintetében is. A magyar hadihajók legfeljebb ellenséges betörések megállítására voltak alkalmasak, lomhán mozogtak és nehezen lehetett manőverezni velük. Az oszmán hadsereget Szulejmán korában igencsak felfejlesztette, egyre több katona kapott muskétát (kézi tűzfegyverek csoportjába tartozó fegyver, a mai kézi lőfegyverek elődje), egyre nagyobb hatótávolságú és korszerűbb ágyúkat vetettek be, a sereg magvát pedig a janicsárok és a szpáhik (különleges lovas katona) alkották. Szulejmán az akkori Európa egyik legjobb hadseregével rendelkezett, messze felülmúlva a magyar király erőit, ezért nem csoda, hogy az oszmánok célja már Magyarország végső legyőzése és elfoglalása volt. A Magyar Királyság pedig tehetetlenül sodródott történelme egyik legnagyobb katasztrófája felé, amely 1526. augusztus 29-én, a mohácsi csatamezőn következett be. 
 

Felhasznált irodalom:

– Csorba Csaba, Estók János, Salamon Konrád: Magyarország képes története. 
– Kosáry Domonkos: Magyarország külpolitikai helyzete Mohács előtt. 
– Magyarország története 1526–1686, Főszerk.: Pach Zsigmond, szerk.: R. ­Várkonyi Ágnes, Akadémia Kiadó. 
– Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526). 
– Markó László: A Magyar Állam Főméltóságai Szent Istvántól napjainkig, Magyar Könyvklub, Budapest 1999. 
– Áldor Imre: II. Lajos és kora, Franklin-Társulat, Budapest, 1880. 
– Fógel József: II. Lajos udvartartása 1516–1526, Hornyánszky, Budapest, 1917.