Németország az első világháború után elveszítette összes gyarmatát

A gyarmati rendszer egyértelműen a mások kifosztásán, megalázásán és elnyomásán alapozódott meg. Ma ezek az egykori gyarmattartó országok, amelyek gazdasági erejükből adódóan bizonyos előnyöket élveznek a volt szocialista országokkal – így Magyarországgal is – szemben, megpróbálnak úgy viselkedni, mintha ehhez nem lenne sok közük, és inkább saját elképzeléseiket próbálják elfogadtatni az EU-n belül. Leszögezhető, hogy az egykori elnyomók utódai ma igyekeznek emberjogi harcosként feltüntetni magukat és mindenkit, aki nem osztja nézeteiket, igyekeznek támadni.

Múltkori írásunkban bemutattuk az angol, a francia és a holland gyarmatosítókat, most következzenek a többiek.

Portugália és gyarmatai

Portugália gyarmata lett Brazília, Angola, Mozambik, India egyes részei és az Atlanti-óceánon található Zöld-foki szigetek. A Portugál Birodalom az egyik leghosszabb életű birodalom volt a világtörténelemben, csaknem hat évszázadig létezett, Ceuta (ma spanyol autonóm város Marokkó tengerpartján) 1415-es elfoglalásától, Makaó Kínának 1999-es átadásáig. A portugál térhódítás a XV. században kezdődött el és már száz év múlva hatalmas területeket sikerült uralma alá kényszeríteni a portugál koronának. Szinte az egész világon rendelkeztek gyarmatokkal – akkor ezt bázisoknak nevezték – jelen voltak az amerikai kontinensen, Afrikában, valamint Ázsia és Óceánia különféle régióiban. A gyarmatszerzés mellett a portugálok jelentősen kivették részüket a rabszolga-kereskedelemből is, rengeteg rabszolgát szállítottak hajóikon, így tetemes vagyonra tettek szert. Guineában és Angolában a helyi törzseket összeveszítették egymással, így azok háborúzni kezdtek, és az elfogott embereket egyszerűen eladták rabszolgának a portugáloknak, akik az amerikai kontinensre vitték a szerencsétlen embereket. Közben maguk is különböző rablóportyákat szerveztek, egyre jobban behatoltak az említett országok belsejébe, hogy minél több rabszolgát szerezzenek, így több mint egymillió fekete bőrű férfi, nő és gyermek vált rabszolgává, legtöbbjük a különböző brazíliai ültetvényeken kötött ki. Portugál Mozambikot, vagy más nevén Portugál Kelet-Afrikát szintén a XV. században érték el a portugál hajósok, tengeri fűszerkereskedelmi utakat alakítva ki.

A portugálok uralta afrikai területek határait 1891-ben írták alá Európában, és fogadták el, ezután a portugálok gyarmataikon fejlesztésekbe kezdtek, Angolában és Mozambikban utakat és vasútvonalat építettek, Luandában pedig a mezőgazdaságot fejlesztették. A II. világháború utáni függetlenségi háborúk során Portugália is elveszítette gyarmatai nagy részét.

Spanyolország és gyarmatai

Spanyolország Brazília kivételével szinte az összes latin-amerikai térséget meghódította, ott ma is a hivatalos nyelv a spanyol, valamint a Fülöp-szigeteket, a Csendes-óceánon lévő Guam-szigetet és Egyenlítői-Guineát. A XV. században Portugália mellett Spanyolország volt az első európai állam, amely globális uralomra és gyarmatszerzésre törekedett, fejlett tengerészetének köszönhetően kereskedelmi kapcsolatot létesítettek több távoli amerikai és ázsiai országgal. A Spanyol Birodalom (Imperio Español) aranykora a XVI. és a XVII. században volt. A gyarmatokról hatalmas mennyiségű nemesfém, elsősorban arany, ezüst és platina áramlott Spanyolországba, ennek ellenére a birodalom hanyatlani kezd a túlzott pazarló kiadások és az állandó háborúskodás végett. Gyarmatosítás közben az amerikai kontinensre behurcolt betegségek és a mészárlások következményeként az indián lakosság 90 százaléka kihalt. A hiányzó munkaerő pótlására Nyugat-Afrikából hoztak rabszolgákat, tehát Spanyolország is érintett a rabszolga-kereskedelemben. A spanyol hódítok vagy más néven konkvisztádorok kis létszámú csapataikkal egy-két évtized alatt elfoglalták és lerombolták a magasabb szintű indián kultúrákat. A spanyol gyarmatosítók nagy figyelmet szenteltek a hit­életnek, így igyekeztek az őslakosokat minél gyorsabban áttéríteni a római katolikus hitre, bevezették a spanyol nyelvet, annak köszönhetően az őslakosok nagy része anyanyelve mellett megtanult spanyolul. A birodalom több mint öt évszázadig maradt fenn, így komolyan befolyásolta a világtörténelmet, a meghódított területek kultúráját, nyelvét, vallását és demográfiai megoszlását. A birodalom 1790-ben kb. 20 millió km² volt és mintegy 60 millió lakosból állt. Az 1800-as években viszont elveszítette amerikai gyarmatait, mert a különböző helyi szabadságmozgalmak önálló államokat eredményeztek. 1808–1830 között 18 független új állam alakult meg a volt spanyol gyarmatokon, például Mexikó 1810-ben, Argentína 1818-ban kiáltotta ki Spanyolországtól való függetlenségét.

Az 1898-as spanyol–amerikai háború után, a legyőzött Spanyolország átengedte az USA-nak, a Fülöp-szigeteket, Guamot és Puerto Ricót, Kuba formális függetlenséget nyert el, de amerikai katonai és politikai ellen­őrzés alatt.

Németország és gyarmatai

Németországé lett Kamerun, Német Délnyugat-Afrika (ma Namíbia), Togo és Német Kelet-Afrika (mai Ruanda, Tanzánia és Burundi). A német gyarmati periódus kezdete Otto von Bismarck kancellár nevéhez fűződik, és ez a folyamat érdemben 1884-ben indult meg. Németország ezt a gyarmatosítást olyan erőteljesen valósította meg, főleg Afrikában, hogy nemsokára a harmadik legnagyobb gyarmatbirodalom ura lett a britek és a franciák után. A német gyarmatbirodalom területe 1912-ben meghaladta a 2,6 millió négyzetkilométert, ahol több mint 15 millió lakos élt. Bismarck tudatában volt a gyarmati terjeszkedés veszélyeivel, de engedett a közvélemény nyomásának, mert a német lakosság döntő többsége határozottan kiállt a hódítás mellett, ugyanis az akkori európai nagyhatalmaknak mind voltak területei Európán kívül, így a németek felzárkózhattak Nagy-Britannia, Franciaország és Spanyolország mögé e tekintetben is. A németek már az első világháború kezdetén elveszítették a gyarmataik felett az ellenőrzést. Néhány német gyarmati katonai egység ugyan kitartott, Német ­Délnyugat-Afrika 1915-ig, Kamerun 1916-ig, Német Kelet-Afrika pedig egészen 1918-ig, a háború végéig. A világháborút lezáró ver­sailles-i békeszerződés viszont megfosztotta a vesztes Németországot minden gyarmatától.

Kongó, mint belga gyarmat

Belgium gyarmata Belga Kongó volt (ma Kongói Demokratikus Köztársaság), II. Lipót belga király alapította, akinek Kongó 1885. és 1908. között a magánbirtoka volt, ami egyedülálló eset a gyarmatosítás történetében. A belga királynak az 1885-ös berlini konferencián sikerült megszereznie Kongót, ahonnan hatalmas vagyont sikerült gyűjtenie. A belgák brutálisan bántak a helyi lakosokkal, akik nem voltak hajlandók a belga uralkodó ültetvényein ingyen dolgozni, ezért a király hadserege faluról falura járva összeszedte a férfiakat, és munkára kényszerítették őket, akik ellenszegültek, kegyetlenül megcsonkították vagy megölték. A nőkkel és a gyerekekkel is rosszul bántak, a megszállt településeken a nőket és a gyerekeket napokig étlen-szomjan tartották, tízezrek veszítették életüket a belga gumiültetvényeken. Az embertelen bánásmód miatt egy független nemzetközi bizottság vizsgálatot folytatott, és elrendelte a kényszermunka beszüntetését. Kongóból, a királyi magánbirtokból belga gyarmat lett 1908-ban, majd azt követően sorra alakultak a belga koncessziós társaságok, egészen 1960. június 30-ig, amikor is Kongó független állam lett.

Olaszország és gyarmatai

Olasz gyarmat lett Líbia, Szomália, Etiópia és Eritrea. A Benito Mussolini vezette olasz fasiszták régóta dédelgetett álma az volt, hogy létrehozzák a Birodalmi Olaszországot, amellyel az ókori Római Birodalom által birtokolt területek egy részét akarták ismét olasz befolyás alá vonni. Korzika, Nizza, Dalmácia és Málta mellett a Földközi-tenger térségében minden olyan területet Olaszországhoz akartak csatolni, ahol olasz bevándorlók éltek, de olasz érdekszférába sorolták Albániát, Montenegrót, Tunéziát és Líbiát is. Egy olyan egységes gyarmatbirodalomban gondolkodtak, ahol a társadalom nem olasz származású tagjait beolvasztották volna az olaszok közé, a végső cél pedig a Földközi-tenger medencéje feletti olasz dominancia megszerzése volt. Líbiát 1939-ben Olaszország részének nyilvánítottak, a musz­lim lakosság pedig korlátozott polgárjogot nyert.

Régi törekvése volt az olasz gyarmati politikának Abesszínia (Etiópia) elfoglalása, az 1935–36-ban lejátszódó és a vártnál nagyobb nehézségek árán megnyert háború viszont brit érdekeket sértett, London a Népszövetséghez fordult, amely ugyan szankciókat foganatosított Róma ellen, de azok nem voltak számottevők. A II. világháború végén viszont Olaszország, mint vesztes fél elveszítette valamennyi meghódított területét és gyarmatait.

A cikkhez felhasznált irodalom:

Akadémiai kislexikon I. (A–K). Főszerk. Beck Mihály, Peschka Vilmos.

Davidson, Basil, Pásztor, Antal (közrem.) Gerillaháborúk Afrikában (magyar nyelven). Budapest: Kossuth Kiadó, 1984.

https://toriklub.blog.hu/2016/ 10/15/a_spanyol_vilagbirodalom_kialakulasa.

Salgó László: A gyarmatosítás és a nemzeti felszabadító mozgalmak 1870–1918 között. Egységes jegyzet. Budapest: Tankönyvkiadó, 1992.

Dömötör Attila – Buzek Zsuzsanna: Történelmi lexikon, Saxum Kiadó Bt., Budapest.

Gudrun és Alexander Decker: Portugália (Polyglott sorozat, Pegazus Rt., Pannon Nyomda, Bp., 1993/94)

Gyapay Dénes: Olaszország, Változó Világ 49.