A hírnév nem mindig előny, de Bobbyra nem lehet haragudni

– Nagyon jó. Sokkal zöldebb, mint ahogy elképzeltem. Ennyi szemetesedényt még nem láttam, miközben nálunk, Pesten szerelik le ezeket az utcaiakat, itt tisztaság, rend van. Általános iskolai ­tanulmányaimból arra emlékeztem, hogy ez egy olyan szocreál város, mint például Tatabánya. De az teljesen más kategória. Dunaújváros kifejezetten szép város. Volt időm körülnézni, az Anconai alatt itt aludtam elég sokszor. Ha nem volt esti próba, sokat sétáltam, eljártam vacsorázni. De most is szakítottam rá időt. Volt, hogy a korábbi busszal jöttem, lementem a Duna-partra, voltam a kilátón. Nagyon szép.

– Nagyon teli van a naptára?

– Tele van, szerencsére. Még így is, hogy járványhelyzet volt, a szinkronban azért dolgoztam rendesen. Én nem álltam le igazából. Talán egy hónap volt, amikor a stúdiók sem nyitottak ki. Vannak dolgok, amiket meg tudok otthonról csinálni, van hozzá felszerelésem, de ilyen nagyobb lélegzetű hangalámondást nem. Irtózatosan nagy munka otthonról dolgozni.

– Budapestről buszozik, vonatozik?

– Pesten élek, és tulajdonképpen nekem is lehetne egy olyan térképem, ahol nyilakkal szokták jelölni, hogy a repülők merre mennek, merre van vonatközlekedés, hogy merre járok. Az utazási időt el lehet hasznosan is eltölteni, például szövegtanulással. Miskolctól Dunaújvároson át Győrig mindenfelé dolgozom. Egészen délen nem voltam, Pécs és Szeged kimaradt.

– Miért nem vezet?

– Ez nekem kimaradt az életemből. Apám sem tudott vezetni, én sem. Nem is vágyakoztam rá soha. A fiamnak például van jogosítványa, de neki sincs autója. De majd lesz. Egyébként meg majdnem ötvenéves koromig pesti színész voltam. Hová menjek autóval? Nekem nem hiányzott. Most azért hiányzik időnként, de most például itt van Erdélyi Timi, aki hazavisz próba után, meg este is előadás után majd gondolom vagy ő, vagy valaki más.

– Az Illatszertár nem teljesen új az ön számára, már játszotta ezt a szerepet. Ez most előny vagy hátrány?

– Ez óriási előny. Bár nagyon féltem, hogy hogyan jön vissza a szöveg, mert van benne rendesen. Előbányásztam a példányt, amikor a rendező, Szűcs Gábor felhívott. Rá van írva, hogy mikor volt az olvasópróba. Nyolc évvel ezelőtt mutattuk be. Már másnap elkezdtem ismételni a szöveget, és jött elő szépen. De nem volt olyan egyszerű, mint ahogy gondoltam, de már rajta vagyok a pályán.

– A helyzetek azért mások lesznek, mint Győrben voltak.

– Nem sokkal. A rendező is törekedett rá, és én is, hogy a helyzetek maradjanak nagyjából ugyanolyanok. Természetesen, amikor Ágoston Péterrel játszom, akkor azért hagytam, hogy csinálja, amit ő szeretne. Nem ragaszkodtam görcsösen minden egyes szituációhoz, de azért adja magát a darab, és ha én leülök egy székre, és magam mellé mutatok, akkor ő oda fog ülni. De ezt meg is beszéltük a többi színésszel is, hogy amit mi nyolc éve kitaláltunk, és működött, azt fölösleges újragondolni. Sok mindent onnan átmentettünk, de szerintem előnyére válik az előadásnak. És nagyon sok új dolog is született. Az én alakításomban is. Aki a segéd urat játssza, Ivanics Tamás, ő is egészen bravúros dolgokat talált ki.

– Szerette ezt a darabot? Mert nem tűnik bohóckodós fajtának.

– Nagyon! Nekem nagyon jó humorom van. Az életben is, de színpadon is van humorom szerencsére. Úgyhogy nagyon szeretem. És ez nem csak humor, ennek a színdarabnak van egy komoly érzelmi vonulata, ami az én életemről is szól. Ezt nagyon jó játszani.

– Az ön nevét, hangját mindenki a szinkronból ismeri. Nem unalmas már, hogy lépten-nyomon felismerik?

– Most már megszoktam. Egy ideig egyáltalán nem ismertek föl, sok-sok év kellett hozzá. Most már nagyon sokszor észreveszem, hogy ha kicsit hosszabban beszélek egy gyógyszertárban, vagy egy boltban, akkor van, aki fölkapja a fejét. De olyan is volt, hogy az újságárusnál – nagyon szeretem ezt a történetet – vettem három, négyféle újságot hétvégén, és mielőtt fizettem, eszembe jutott, hogy még kellene pár. A hölgynek újra kellett számolni az egészet, mert közben kiütötte a gépből. Közben beállt a sor, mellettem egy idős néni állt. Nézett, és úgy éreztem, meg tudna ölni, hogy föltartom a sort. Mondtam neki, hogy ne tessék haragudni! Mire ő: Én magára? Hát maga a Bobby!

– Azért a Dallas nem lehetett mindig előny. Ha az ember bekerül egy ilyen skatulyába, onnan nehéz kibújni. Könnyen ment?

– Igen. Volt előnye-hátránya. Az előnye az volt, hogy egyszer csak megismerték a nevemet, és egy elismert szinkronszínésszé váltam. Bár nem szeretem ezt a szót, mert én elsősorban színész vagyok, csak mellette szinkronizálok is. A hátránya pedig az volt, hogy bizonyos szerepeket nem mertek rám osztani a szinkronban, nehogy Bobby hangján szólaljon meg a figura. Volt erre egy példa. A Rob Roy mozi változatában Liam Neesont én szinkronizáltam. A megrendelők, amikor megtudták, hogy én vagyok, páran eljöttek a stúdióba és belehallgattak, hogy nehogy bobbys legyen. Amikor a Kardhal című filmben Travoltát szinkronizáltam, akkor ugyanez előfordult. De aztán szépen, lassan megszoktak, és rájöttek, hogy a minőség fontosabb annál, mint hogy ki kinek volt már a hangja. Kőszegi Ákos például nagyon sok világsztárnak kölcsönzi a hangját, ugyanúgy, ahogy én is. Szerintem hallgassuk szívesen Ákost, mert ő nagyon jó! Vagy hallgassanak engem is inkább, mint hogy olyanokra osszanak ilyen hatalmas főszerepeket, akik nem elég jók. Mert akkor az hallgathatatlan lesz.

– Mindig a tökéletesre törekszik?

– Abszolút! Néha nagy teher, el is fáraszt rendesen. Nem tudom ezeket könnyen venni. Annak idején egy kollégámmal mentünk a főiskola után busszal föl a Hűvösvölgyi útra a Pannóniába, akkor az volt az egyetlen szinkronstúdió. Én elkezdtem dicsérni a szinkront, hogy mennyire szeretem, a két-három mondatokban is találok izgalmat, szórakozást. Ő pedig azt mondta, hogy úgy fogod unni pár év múlva, mint a sz*t! Ezt a szót használta. Én pedig a mai napig szeretem.

– A 25 évvel ezelőttihez képest ma egészen más a szinkron gyártása, működése, sokszor már a partner sincs ott. Ezt hogy viseli?

– Így gyorsabb a munka, mert csak én bakizhatok. Cserébe azért, hogy a gázsi csak minimálisan emelkedett húsz évre visszamenőleg, ezt kaptuk, hogy a technika gyorsult viszont. Digitális lett, már annyi sáv van, amennyit akarunk. Talán most van törekvés, hogy felhozzák a gázsit, meg most már jogdíjak is vannak. Én nem panaszkodom, mert én azért színháznál is voltam mindig, és dolgoztam annyit a szinkronban, hogy abból megéljek. De a nyugat-európai árakhoz képest jócskán alul vagyunk mérve. Mozi szinkronról beszélek: azért a szerepért, amit én szoktam játszani, öt-hatezer eurót is kapnak a francia színészek. De az is igaz, hogy a hús kilója sem annyiba kerül, mint itt.

– Meg lehet önt lepni szinkronban bármivel?

– Most már nagyon nehezen. De biztos lehetne valami elvarázsolt rajzfilmfigura, vagy valami.

– A Hókuszpók zsigerből jött?

– Nem. Már hónapok óta keresték Hókuszpók hangját, és nem találták. Csodálkoztam, mert én Hank Azariát már szinkronizáltam előtte nem is egyszer, és senkinek nem jutott eszébe, hogy felkérjenek castingra. Beteg lett a rendező, és helyette beültettek valaki mást, aki végignézte a listát, hogy kiket hívtak, és megkérdezte, hogy engem nem hívtak? Behívtak, és másnap már jött az amerikaiaktól a válasz, hogy őt kerestük. Nagyon jólesett.

– Van olyan, ami az ön zsánere, amit szívesebben csinál?

– Most már nincs. Valamikor nagyon jól állt a romantika. Hazai Gyuri bácsi mondta, hogy nagyon szép barna hangom van, és ez a hősökhöz nagyon passzentos. De én szívesen megyek el szélsőségekbe is. Szívesen vagyok gonosz, legyen az akár Christoph Waltz, vagy más, de a Hókuszpókként is lubickoltam. De szívesen megcsinálok egy romantikus filmet is, egy szépfiút, vagy most már inkább egy idősödő bonvivánt. Egyébként a hang nem öregszik annyira, ha az ember nem dohányozza el, akkor megmarad a fénye. A különbség az, hogy már jóval mélyebben is tudok beszélni, mint amikor húszéves voltam, viszont van egy fölső lágém is.

– Kevesen tudják, hogy próbálkozott festéssel. Mi volt ez?

– Ma már nem festek egyáltalán, de ezelőtt húsz-huszonöt évvel festegettem, rajzolgattam. Ezt kiváltotta a főzés egyébként, ahhoz tudnám hasonlítani azt a bíbelődést. Mert a festés is bíbelődés, és a főzés is, ha az ember komolyan veszi. Ha nem húsz perc alatt akar elkészíteni egy ételt, hanem „megágyaz” neki, kibont egy üveg bort, berak valami jó zenét. Ha valami komolyabb dolognak nekifogok, akkor az pontosan úgy kikapcsol, mint ahogy kikapcsolt annak idején a festészet. Nem festettem sokat. Van egy olajképem, az két évig készült, azon van negyvenvalahány állat. Olyan, mint egy fotómontázs. Mikrorealista műnek nevezném, az a fiam szobájában van. Nagy sikere van. Meg egy-két dolog még volt, de elmúlt. Csináltam egy kis rajzfilmet is, egy perc ötven másodperces, de nem töltöttem fel sehová. Az a címe, hogy Lábikrából kaviár. Egy ember beugrik a vízbe egy iszonyatosan nagy szikláról. Úszik, és egy cápa elkapja. Van egy poénja, de nem akarom lelőni.

– A főzés előtt dekára kimérve ott sorakoznak a hozzávalók?

– Én úgy főzök, igen. Azt szeretem, ha már elő van készítve minden, és utána összerakom. Akkor is, ha nem egyszerre kell belefőzni mindent. Aztán van olyan étel is, amikor tudom, hogy ezt oda kell rakni, és amíg azzal történik valami, addig csinálom meg a többi műveletet. De olyan is előfordul, például a kuszkusznál, amikor majdhogynem egyszerre kell belerakni mindent, akkor az egész konyhaasztal teli van, kis tányérokban a hozzávalók, amíg nem kezdek hozzá.

– Van valami specialitása?

– Szezonálisan most jönnek a tökök. Még kicsik, egy kiló körüliek. Ahogy meglátom, már tudom, hogy haza kell vinnem. Kettévágom, a garnélarákot megcsinálom tejszínesen, kaprosan, besűrítem, és azzal töltöm meg a tököt. Az egészet berakom a sütőbe először fóliával, aztán nélküle. Ez a zsenge tök nagyon gyorsan, húsz perc alatt kész van.

– Szereti a különlegességeket?

– Igen, nagyon. Mindenféle tengeri herkentyűket. Van egy rajongóm, aki Kaposvárról szokott küldeni leveleket, ajándékokat, és elkezdett recepteket is küldeni, de írtam neki, hogy receptet ne küldjön, mert van vagy harminc szakácskönyvem. Bangó Margittól kezdve a Depardieu-n át a Larousse Gastronomique-ig. Utóbbi már tíz éve is harmincezer forint volt, és elsőként rendeltem meg, mert nem is lehetett még könyvesboltban kapni.

– Mikor van erre ideje?

– Nyáron. Akkor szoktam elsősorban főzögetni, meg amikor tudom, hogy van két-három napom. Csak úgy nagyon ritkán főzök. Ha este hazamegyek próbáról, már nem állok neki főzni.

– Hogy éli meg, hogy nincs társulatnál szerződésben?

– Jól! Itt, most, megint megismertem egy csomó embert. Ez milyen jó! A társulat nyújtotta biztonság az hiányzik. Már tizenhárom éve játszom Győrben rendszeresen, és jó pár díjat is kaptam már. Amikor írnak rólam valami kapcsán, mindig úgy említenek meg, hogy a Győri Nemzeti Színház tagja. Soha nem tiltakozom, de jogilag nem vagyok a színház tagja. Nem kapok havi fizetést. Csak akkor kapok pénzt, hogyha játszom. Kettőezer-huszonkettőben lesz újra bemutatóm Győrben, addig onnan nem kapok fizetést. A pandémia alatt azért próbáltak azoknak is segíteni, akik nem tagok.

– Az egykori főiskolás énje örülne a mostani énjének? Ilyennek képzelte el?

– Igazából nem nagyon képzeltem el semmit. Versényi Ida néni mondta nekem: Kisfiam, te majd olyan ötvenéves korodban fogsz aratni! Azt gondolom, hogy ez bejött, mert egymás után játszom a jobbnál jobb szerepeket, hatalmas főszerepeket, most már tizenvalahány éve. Előtte is játszottam nagy szerepeket, de a szórása sokkal nagyobb volt. Más volt a struktúrája a színpadi létezésemnek, mint most. Talán most főszerepen kívül nem is játszom mást.

– A nemzet színházában is társulati tag volt.

– Ott is úgy volt, hogy játszottam nagyot, de picit is. Most azért tartja magát egy darabig még, hogy ilyen nagy szerepeket játszom. De bírom egyelőre. Egy kívánságom van mindig, hogy előre megkapjam a szöveget, ne az olvasópróbán találkozzak vele, mert az az idő, az az öt-hat hét nekem már kevés. Rájöttem, amikor a Nem félünk a farkastól-t próbáltam úgy, tizenkét éve, hogy tudtam a szöveget, hogy micsoda óriási segítség az, hogy az ember nem a két próba között délután igyekszik megtanulni a szöveget, vagy éjszaka, hanem már eleve felkészülten megy. Mindenkit próbálok rábeszélni erre.

– Zárásként meg szokás kérdezni, hogy van-e szerepálma. Gondolom, nincs.

– Nincs. Tímár József mondta: Soha nem kértem szerepet, mert hogy nézne ki, ha éppen abban buknék meg. De egyet mondanék csak azért, mert nagyon úgy néz ki, hogy beteljesületlen álom marad. Nagyon szerettem volna eljátszani Salierit az Amadeusban. Nem én találtam ki, hogy játsszam el, hanem rám is osztották. Aztán elmaradt, mert nem volt meg rá a jog. Eltelt pár év, ismét rám osztották, de elmaradt, mert akkor meg a rendezővel volt probléma, azért maradt el. Most a pandémia előtt elkezdtük megint. Méhes Lacival, aki rendezte, már ott álltunk a színpadon, egy hete próbáltuk. Én benyaltam Salieri iszonyú sok szövegét, majd fölbukkant a vírus, és keresztülhúzta. Nem lehetett a következő szezonra sem átrakni, mert az már be volt táblázva. Tokkal, vonóval elmaradt. Itt vagyok egy szövegtudással, ami semmire sem jó. Háromszor rugaszkodtam neki, de nem sikerült. Pedig nagyon szerettem volna. Gyönyörű előadás lett volna, mert ezt Méhes megrendezte Pécsett, amit én videóról láttam, és ugyanazt akarta megrendezni. Így nem játszottam el Salierit!