Garami Gábor: Már a trendi szó is túlságosan trendi nekem

– Második, harmadik osztályos voltam, amikor idekerültem. Sosem laktunk túl messze Dunaújvárostól, mert ­Enyingen születtem, de Nagyvenyimen is laktunk. A Barátság-iskolába jártam, de elég nagy csibész voltam, és átraktak három osztálytársammal a Dózsa kettőbe. A legrosszabbakat. A gimnáziumba szerettem volna jelentkezni. Akkor lehet, hogy én lennék a Quimby dobosa. Velük lógtam, de engem nem vettek fel a gimnáziumba. Viszonylag fiatalon, olyan tizenöt évesen kezdtem zenélni, és csapódtam akkori zenészekhez, a garázssorra a vasmű, a papírgyár mellé.

– Kik voltak rád nagy hatással?

– A középiskolában Domonics Géza bácsi nagyon nagy hatással volt rám. Ő volt az első, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy nekem szavalni kell, beszélni kell. Nagyon nagy köszönet jár Horváth Bélának, ő teljesen megfertőzött a történelemmel, a modern művészetekkel, a színházzal, a klasszikus zenével. Anyámnak is nagyon ­sokat köszönhetek. Olvasó, kultúrával, művészettel foglalkozó ember, aki a mai napig falja a színházat. Tőle kaptam az első Locomotív GT-lemezemet. Korán kapcsolatba kerültem népzenészekkel. Csanádi Zsolt, aki az osztálytársam volt és a Vízkereszt zenekar prímása, megkért, hogy tanuljak meg nagybőgőzni. Az volt az első hangszer a dobolás után. Úgy tanultam, hogy a bőgő nyakán be voltak húzva a rovátkák, és rá volt téve az úgynevezett ló­kotta. Így kerültem kapcsolatba a Vasas táncegyüttessel, Szögi Csabával, Janek Józseffel, Énekes Istvánnal. Itt a színházban is rengeteg előadás volt. Akkor kerültem be valahogy a dunaújvárosi zenészközegbe.

– Miért nem szippantott be a népzene téged akkor?

– Mert párhuzamosan ment a dobolás, ami azért...veszedelmes dolog. Egy olyan ördög, ami nem hagyott szabadulni. A mai napig nem hagy. Most is nagyon szeretem a népzenét, de a dobolás valahogy mindig fölötte volt. Azt meg a Locomotív GT-nek, Solti Jánosnak köszönhetem. A dobolásról a mai napig nem tudok lejönni.

– Milyen emlékeid vannak? Volt kedvenc kocsmátok?

– Én nem ittam soha, de életemben voltam kétszer részeg tizennyolc éves koromban, de mindkettőhöz rossz élmény kötődik. Nem hozzátett valamit az alkohol, hanem elvett. Minden bajom volt. Azóta nem is ittam. A garázssorhoz kötődő élmény sok volt. Amikor először próbáltam, az nem is a saját dobomon történt, még nem is volt. Annyira lelkes voltam, hogy beszakítottam a dobot, és egy dobverőt is eltörtem. A gitáros, aki odavitt – Keserű Zsolt barátom, aki képzőművész lett –, próbált nyugtatni, hogy nem olyan nagy dolog ez.

– A dobolásban hogy lehet a csúcsra jutni?

– Szerintem úgy, hogy nagyon sokat gyakorolsz. A napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy dob mögött ülök, videókat nézek, vagy fejben gyakorolok.

– Miért nem a dunaújvárosi zenészekkel mentél tovább?

– Nyolcvankilencben szereltem le a katonaságból, és még két évig itt laktam. Akkoriban nyilatkoztam, hogy én bármi áron Budapestre fogok költözni, még úgy is, ha nekem kell fizetni, vagy hangszert venni a zenészeknek. Van bennem egy pici a spiritualitásból, hogy amit mondasz, az fog veled megtörténni! Nemrég felvettünk három dalt három nagyon kedves dzsesszzenész barátommal egy stúdióban, aminek az egész költségét én fizettem. Nem kell óriási összegre gondolni, de mégis inkább költök arra, hogy a hangszerek rendben legyenek, mint hogy legyen otthon egy szép tévém.

– Akkor miért nem abból élsz?

– Mert abból nem olyan könnyű. Abból meg tud élni Presser Gábor, talán a Borlai Gergő, meg még sorolhatnék nagyon nagy neveket. Meg én sosem voltam – és ezt egy ideig nagyon nehéz volt magamnak bevallani – a top-, vagy a krémzenészek között. Valahogy mindig másodlagos volt, most kezd előtérbe kerülni jobban. Úgy tűnik, több idő kellett hozzá.

– Garami Gábor rádiós műsorvezető, vagy...

– A rádiós műsorvezető a legdominánsabb. A zenélés régebb óta van, de nem tudok választani, hogy melyik a nagyobb szerelem. Mindkettőre van egy gyűjtőfogalom, a zene. Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy mi a fő zenei motivációm, akkor biztosan azt válaszolnám, hogy ami mélyről, a gyökerekből jön. Éppen ezért szeretem a magyar népzenét, vagy az afrikaiak által játszott ősi blues-, a jazz-, a ragtime-zenéket, és ami ezekből fejlődött ki. Amiben lélek van.

– A színpadot elengedted örökre?

– Nem. Olyan színész nem tudom, hogy leszek-e, mint a szintén dunaújvárosi Nagy Ervin. A színpadi játék annyira nem vonz, a filmezés egyre jobban.

– A hangodat kell karbantartanod? Adás előtt a tükör előtt állsz?

– Abszolút! Állok. Sőt, járok beszédtanárhoz, korrigáltatom a hangomat. Felvesszük, amit adásban mondunk, és utána visszahallgatom, hogy gyorsan vagy lassan beszélek-e, tartok-e elég szünetet, leviszem-e jól a hangsúlyt. Nekem ez is fontos. Ahogy fontos a magyar nyelv tisztasága. A rádióban, meg az utcán is nagyon ritkán használok trendi szavakat. Már a trendi szó is trendi nekem.

– Miért nem szinkronizálsz?

– Mert nem hívnak. Én nagyon szeretnék. Ahhoz is színészi képesség kell. Szögi Csabáék révén bekerültem a Kolumbusz Kristóf című darabba, ahol Novák Ferenc „Tata” volt a koreográfus, kellett egy színpadi dobos. Engem is behívtak. „Tata” azt mondta: Garami, maga nagyon jó, de civil. Igaza volt. Én nem vagyok igazán színpadi, színészalkat sem.

– Elektromos autó vásárlásán gondolkodsz. Miért?

– Én vegán vagyok és környezettudatos is. Valamiért elkezdett vonzani az elektromos autózás. Én például nem tudom egyértelműen elítélni a digitális korszakot sem. Budapesten működik az autómegosztás. Beütöm az applikációba, hogy itt és itt keresek egy autót, és három perces sétánál többet soha nem kellett tennem azért, hogy egy autót találjak. De nyáron folyamatosan elektromos rollerrel jártam. Tehát nem biztos, hogy ami eddig az életformám volt, hogy egy dobozban ülök egyedül, azt meg kell tartanom. Ez a változás, ez az evolúció. Efelé megy a világ, és nem feltétlen akarok ellenállni. Nagyon szeretem a mai eszközökben, hogy van rajta egy kikapcsoló gomb. Nem kötelező éjjel-nappal nyomkodni, a tévét sem kötelező nézni. Az az én döntésem, hogy akarok-e egy sorozatot nézni. Én nem akarok.

– Mi tölt föl?

– Az, amit csinálok. Én nem vagyok vallásos, nem kapom föntről... Vagy kaphatom, csak nem adtam neki nevet. Nem vagyok követője semmilyen fajta tanításnak mereven. Nagyon sok dologból tanultam. Sokat tanított a Krisna-tudat a vegánok okán, viszont nem követem, nem járok olyan ruhában, nem borotváltattam kopaszra, nem úgy élek. De innen is, onnan is nagyon sokat kaptam, sok helyről jön a tanítás.

– Azt nyilatkoztad, szeretsz jó ügyeket támogatni. Miért?

– Mert az jó. Neked is jó. Nem tudom, mi a nyomógomb az életedben, de biztos ilyen az elveszett emberek, a kutyák, a kultúra, a színházak segítése. Ilyenek vagyunk. Van egy mondat, amit nagyon szeretek. John Fitzgerald Kennedy mondta, hogy az emelkedő árvízzel valamennyi hajó felemelkedik. Amit te is csinálsz, az egy misszió, azzal embereknek életét emeled. A kultúra, a művészet egyik definíciója, hogy jobbá tenni az emberek életét. Mi azért dolgozunk... Nem is szeretem ezt a szót, mert ez nekünk nem munka. Munka abban az értelemben persze, hogy össze kell rakni a kamerát, neked is ide kellett jönni, felkészülni, stb. De nekünk ez a szenvedélyünk. Valószínűleg mi is tudnánk varrni, meg mosogatni, de mi ebbe vagyunk szerelmesek, mi ennek a napszámosai vagyunk. Az a szó, hogy hobbi, nekem nem létezik a szótáramban.