Aladdin még mindig csóró, Jázmin pedig nem

A Disney nagy erőkkel fogott hozzá ahhoz, hogy régi, klasszikus rajzfilmjeit újra vászonra vigye, de úgy, hogy élőszereplős karaktereket alkalmaz, akik viszont nem helyettesíthetők egy az egyben hús-vér színésszel, oda meg jöhet a CGI. Ezek a remake-ek minden bizonnyal megosztják a közönséget: vagy azért, mert az új köntösön kívül semmi mást nem adnak az eredeti történethez, vagy azért, mert tesznek bele valami csavart, átírnak ezt-azt, a nézők pedig széttárják a kezüket, hogy hát ez nem az a mese, amin felnőttek.

Az élőszereplős Aladdin az előző kategóriába tartozik.

A klasszikus Disney-mese szerint adott egy utcagyerek, Aladdin, aki egy romos, de palotára néző panorámával ellátott épületben él Abu nevű majmával, mestersége címere pedig tolvaj. Egyik balhéja közben összetalálkozik az álruhás Jázmin hercegnővel, akit magával sodor a bajba, de legalább első látásra szerelembe esnek. A hercegnő a nép közé vágyik, Aladdin meg a hercegnőre, de erre semmi esély az utcáról. De persze bejön neki egy maszek meló, hogy ellopja a csodalámpát a barlangból, de majmócája szarka-módra csábul el a csilli-villi kincsek láttán és megérinti a tiltott drágakövet, aminek köszönhetően a barlang beomlik. Főhősünk a lámpásból elősikálja a Dzsint, aki nemcsak, hogy kimenekíti, de ideiglenes herceget is farag belőle, hogy megfeleljen az arisztokrata beházasodási elveknek, satöbbi.

A sztorit felesleges tovább ismertetni, mert még a dalok is olyanok, mint a mesefilmben, viszont sajnos valamennyi karakter felejthetőbb lett. Jafar például csak simán hatalomvágyó és semmilyen, Jago, a jó fej és nagypofájú papagáj pedig csak rajzolt elődje zs-kategóriás dublőre. Viszont a Dzsin simán van olyan szórakoztató, mint a ´92-es, ezért meg is tapsolhatjuk Will Smith-t, akinek egyébként is testhezálló egy ilyen ,,mókamiki” szerep. Pluszpont még a film számára, hogy Jázmin egy erősebb, kompetensebb nő, ez a gondolat pedig nagyon is jót tesz a gyerekközönség fejlődő értékrendszeréhez, hiszen valljuk be, a klasszikus Disney-mesékben azon túl, hogy szép és ártatlan, nem sok erénye volt a hercegnőknek, de mégis (tehát a külső alapján) beléjük szeretett a herceg.

A film lényege, hogy élő szereplőkkel, effektekkel és a CGI-vel meg tudja szólítani a 21. század magas ingerküszöbű gyerekeit, akik sajnos már nem buknak a rajzfilmekre. Mindazonáltal még randifilmnek és gyermeklelkű felnőttek vasárnap esti mozijának is tökéletes. Jagot azért sajnáljuk. TA