Öntörvényű, dacos ember volt világéletében – s a mai napig az

- Első olvasásra milyennek tűnt a darab?

- Nekem bonyolultnak tűnt, mert nagyon sokszor ugrál az időben. Nem mindig volt számomra logikus, de Dávid Zsuzsával, a rendezővel nagyon sokat beszélgettünk és már sokkal jobban átlátom. Nem lesz könnyű dolgom. Majdnem monodráma és nem vagyok ilyen típusú színész. Nem próbáltam még soha, pedig már negyven éve a pályán vagyok.

- Nem szokott elbújni a kihívások elől.

- Izgulós vagyok. És ahogy idősödök, egyre nehezebben tanulok. Ez pedig nem kevés szöveg, és próbálom pontosan mondani, mint egy verses szöveget. Szinte minden szónak jelentősége van. Áprilisi bemutató lett volna, de akkor volt másik bemutatóm A Stúdió K színházban. Azt is tanulni kellett, és közben ezzel is foglalkoztam minden áldott nap. Nagyon kemény.

- Jó érzés, hogy megvárták a bemutatóval?

- Ez nekem nagyon jól esett. Meg az is, hogy Kakasy Dórival dolgozhatok. Már húsz éve is van, hogy ismerem. Van, hogy ránézel valakire, és látod, hogy rokon. Mert a barátság is szerelem valamilyen szinten. Csak annyiban jobb, hogy nincsenek kötöttségek.

- Ha összefutna tizenhat éves önmagával, hogyan tolerálná?

- Húsz éven keresztül nem tudtam megnézni a filmjeimet. Annyira nem változtam belül. Most sem vagyok igazán felnőtt, azt hiszem. Egyébként futottam már össze ilyen kislánnyal. Én szerettem a koraimat. Nagyon öntörvényű, dacos ember voltam világéletemben. Szerintem most is. Annyiban talán más, hogy családom van, és „kisfiam”. Ő nekem nagy ajándék. Toleránsabb ember lettem nagyon sok mindenben. A fiam pont ilyen, mint én. Nehezen viselem az igazságtalanságot, a gerinctelenséget a mai napig. Mindenhonnan elmentem, ha azt éreztem, hogy bokáig ér a fekália. Nem érdekelt a biztonság ilyen értelemben. Azért nem maradok, mert biztonság van. Ezzel engem nem lehetett soha megfogni.

- Nem félt, hogy nem lesz bevétele?

- Olyan van. De én nem tudok ezzel mit kezdeni. Ha valami nem tisztességes, azt nem bírom elviselni. Biztos azért akartam védőügyvéd lenni fiatalon. Szerintem már nem élnék, ha az lettem volna. Lehet, hogy hülyén hangzik, de politikai foglyokat szerettem volna védeni. De jött a filmezés az életembe és itt ragadtam ebben a szakmában. Tudatos vagyok. Főleg mióta családom van. De akármit nem vállalok el. Például sorozatokat, pusztán azért, hogy az anyagi helyzetünk jobb legyen. Van férjem, ő is dolgozik. Ő is öntörvényű persze. Kemény család vagyunk. De hát nem baj az.

- Simán megy?

- Nem. Van, amikor veszekszünk, de azért huszonkét éve együtt vagyunk. Eléggé egy tőről fakadó emberek vagyunk.

- Ön azzá vált, amivé nevelték?

- Nyilván nagyon sok hatás ért, de a szülői minta megvan. Szerintem mindenkinél. Minket azért eléggé rendesen neveltek. Apám először pilóta, aztán katonatiszt, aztán agronómus volt. Józsai parasztfiú volt, hetedik gyermek. Édesanyám meg Nagykárolyi Károlyi lány, pont az ellenkezője. De a nevelésben eléggé egyetértettek.

- Nekik köszönheti, hogy fiatalon már Jethro Tullt hallgatott?

- Nem. A barátaim miatt. Mindig idősebb barátaim voltak. Nagyon jó könyveket, zenéket kaptam tőlük. Eléggé koravén voltam. Tizennyolc éves koromban huszonötnek néztek. Cipeltem a világfájdalmat.

- Ez teljesen elmúlt?

- Állandóan Mosolygok. Vannak gondjaim persze, de azokat valahogy otthon hagyom.

- Minek köszönheti, hogy nem jutott Czinkóczi Zsuzsa sorsára, és nem tűnt el?

- Zsuzsi nem volt színháznál. Én beleszerettem a Stúdió K színházba kislány koromban. Elhozták Debrecenbe a Woyzecket, nagy hatással volt rám, elképesztően jó előadás volt. Egy darabig jártam a színművészetire, de otthagytam. Azzal, hogy én ezt nem akarom, engem ez nem érdekel. Hagyjanak a „dobozgyárral” békén! Aztán hívott a Fodor Tamás a Studio K-ba. Természetes, hogy mentem! Tamás a mesterem, ő tanított nekem a legtöbbet, ő szerettette meg velem a színházat.

- Szerencsére a könyöklős színház elkerülte.

- Hála Istennek! Valahogy se a győri, se a szolnoki, se a kecskeméti színház nem volt ilyen. Legalábbis akkor. Győrben megkaptam a Sirály Másáját, ami „pofonütött”, onnan már mint színészre is másként néztek rám. Egy kolléganőm nagyon szerette volna eljátszani ezt a szerepet. Odamentem a rendezőhöz, hogy kettőzze le, hogy ő is el tudja játszani. Nem értettem, miért nincs ilyen. Az az ő Másája lett volna, ez meg az enyém. Attól, hogy féltékeny vagy a másikra, nem leszel jobb színész.

- Nincs keserűség önben, hogy félreismerik?

- Azon sokat nevettem, hogy eltűntem. Ha az ember nincs képernyőn, akkor már nem is létezik? Még húsz év után is megkérdezték, milyen volt az intézetben? Pedig csak a Vasárnapi szülőkben játszottam intézeti lányt. Sok levelet kaptam, sokan akartak örökbe fogadni. Hogy amatőrnek gondoltak? Kit érdekel? Csinálom a dolgom, szeretem. Csak ne izgulnék annyira Ahogy öregszem, egyre rosszabb az izgalom, a stressz. Néha eszembe jut, hogy nem kéne ezt abbahagyni? Mert mielőtt bemegyek a színpadra, „meghalok”. Kérdeztem nálam idősebb kollégákat, de azt mondták, ez egyre rosszabb lesz.

- Nem gondolt arra, hogy tanítson?

- Nem hiszem, hogy tudok tanítani. A tanítás nagyon nagy felelősség. Bár igaz, hogy nem próbáltam.