Emléktáblát avattak Birkás István festőművész szülőházánál

A Molnár László tárogatójátékával ízesített emlékezés még a festőművész által szeretett Miles Davisnek is megüzente, nyugodtan elmehet a kunok közé tanulni. Pálinkás István a Magyar Írószövetség tagjaként szólt a személyesség hangján, de a művészi felelősségről is:

„A tárgyak túlélnek bennünket, ám az ihletettség, mint Birkás Istvánban is ott izzó képesség és készség csak a kivételesek adottsága. Birkás István kivételesnek számító képzőművész volt egész életében. Kivételesen nagy lendülettel és szakértő izzással hozta létre a dunaújvárosi iskolát, az Y Galéria alatti műhelyt, amelyből ma már többek a nemzetközi porondon is megállják a helyüket.

Alkotásaiban szó volt a megélésről, amiből aztán a képek születhettek. Nos, a megéléshez minimum három érvényességnek kell teljesülnie. Az első, hogy megszülessünk, a második, hogy nevünk legyen, a harmadik pedig szorosan összekapcsolódik a katarzissal. Ez utóbbi ugyanis soha nem létezhet mély meg- és átélés, megtapasztalás nélkül. Birkás István ezt a hármasságot egyengette magában, hol konstruktivistaként, hol ihletetten, a lényeg azonban mégis mindig az volt, amit tanítványainak is mondott: „A lelketekkel fessetek, semmi más nem számít.” És bizony a tanítványok, kortársak között voltak, akik elsajátították ezt az intelmet: Várnai Gyula, Rohonczi István, Balla Attila, Erdész László, Friedrich Ferenc, Móder Rezső, Farkas Mihály, Kaszás Tamás, Keserue Zsolt.

Guba Lászlót, Kunmadaras polgármesterét személyes élmény fűzte Birkás Istvánhoz: – Az emlékezőben is elhangzott, hogy ízig-vérig kun ember volt, s ezt szerette is kihangsúlyozni. Igazán nagyon örültem annak, amikor négy éve választást nyertünk, és létrehoztuk a honismereti egyesületet, majd elkezdtük felmérni, kik is származtak el innen, akikkel aztán fel is vettük a kapcsolatot. Köztük volt Birkás István is. Szerencsésnek éreztem magam, mert volt egy kis időnk egymásra: ezt éreztem az emléktábla-avatáson. Sokszor ezt sajnáljuk, rohanunk, nem állunk meg, hogy odafigyeljünk egymásra, s a körülöttünk lévő értékeket felfedezzük, megbecsüljük.

Ezután az egyesület vezetője szólt, és emlékezett arra, amikor a Munkácsy-díjas képzőművészüket felkérték egy kiállítás megnyitására. Birkás István a meghívást elfogadta, sőt – mint meséli a polgármester – jelezte, hogy adna is néhány képet arra a kiállításra.

A polgármester maga jött értük Dunaújvárosba egy furgonnal, s fuvarozta el a tárlatot: „Voltam a műtermében, megnézhettem, kíváncsiskodtam, szót találtunk. Első percben mellbe vágtak a képei, ráismertem Kunmadarasra. Nem tudom, hogy akik nem jártak még itt, azokra milyen hatással volt; még a házrészletet is megismertem… Megelevenedőt alkotott, jelképpé válnak, mint egy székely kapu. Jelzik, hogy a kép mögött egy család van, mint a kapun, amelyre ráfaragták, kik élnek mögötte…”

Az avatást követő állófogadáson mutatták be Birkás István ismét kiadott könyvét az egyesület gondozásában, új képi anyaggal frissítve azt. Birkás Istvánné a meghatottságtól ennyit mondott:

– Nagyon nagy örömmel és meghatottsággal értesültem róla, hogy szeretett és oly sokszor vizuálisan és prózában is megörökített szülőfaluja, Kunmadaras szeretné emlékét méltó módon megőrizni. Egykori szülőházának falán nagyon szívbe markoló, bensőséges megemlékezés során emléktáblát avattak. Az, hogy a könyvét ismét kiadták, immár saját festményeivel illusztrált keménykötéses albumként, újra megelevenedtek az abban leírtak. A városháza dísztermében pedig felkerült a falra a portréja azon néhány ember portréja mellé, akikre Kunmadaras büszke. Szívet melengető volt az az őszinte, önzetlen szeretet, amellyel beszéltek róla, hogy megértették üzenetét: soha ne felejtsd el, honnan jöttél, és hová tartozol. Boldog vagyok és örökké emlékezni fogok rá, hogy gyerekeimmel, unokáimmal átélhettem ezt a napot. Az pedig megint más történet lesz, hogy egy szobát is szeretnének neki berendezni a képeiből…