Hősnek csak másnap születik az ember

Március idusán szinte kötőszavainkká lesz a hős és a hősiesség. Lobogó lelkű ifjakról beszélünk, akik elmentek a Nemzeti Múzeum elé szónoklatokat tartani vagy hallgatni, meg ki is szabadították Táncsicsot börtönéből, nem beszélve arról, hogy lefoglalták a Landerer nyomdát, és kinyomtatták a 12 pontot.

Mindannyian a jeles nap történéseit fejből tudjuk. Valószínűleg jó dolog lehetett a részese lenni. Ott lelkesedni a tömeggel, hinni, hogy a dolgok hirtelen megváltoznak, jobbak lesznek, igazabbak, szabadabbak, mert annyira és annyian akarjuk...

Aztán lehet, hogy másnap reggel felkelt hősünk, talán még mindig kicsit kótyagosan is a történtektől. Mert az ember ital nélkül is megrészegülhet, ha azt érzi, hogy sorsfordító történéseknek lett részese.

Megette a reggelijét, izgatottan elrohant a Pilvaxba, hogy megbeszélje a híreket,akkortájt nem volt se fb, se tiktok, se insta, még csak a híradó tudósítóinak kommentárjait se hallgathatta arról, hogyan értékelik a történteket vagy éppen őt. Nagyon nem is lehetett biztos abban, hogy aznapra éppen hős lett-e belőle vagy már áruló….

Ettől talán egy kicsit el is bizonytalanodhatott. Valószínűleg még az is megfordult a fejében, hogy biztos, ezt kellett tennünk, biztos, hogy így kellett?

Talán a lelke mélyén még meg is ijedt, hogy vajon a tegnapnak mik lesznek majd holnap a következményei. De ezeket valószínűleg elhessegette magától, mert még érezte az előző nap szenvedélyét, sodrását, s nem akarta földhöz ragadt, kicsinyes és betoji gondolatokkal ezt tönkre tenni… Tehát elment a Pilvaxba, ahol találkozott a barátokkal, akik valószínűleg hasonló kétségekkel ébredtek, de nem beszéltek erről egymásnak, mert túl emberi, gyarló és hétköznapi lett volna ilyen országfordító nap után rinyálni.

Legfeljebb az asszonyok morzsolták idegesen a kezükben a hímzésüket vagy a portörlő ruhát, s tele voltak aggodalommal, hogy mi lesz velük, meg mibe keverednek, s keverik bele magukat a párjuk, a gyermekük, a szerettük… De azt látták, hogy nem lehet velük józanul beszélni, mennek ezek a saját fejük után...

Sokat gondolkoztam az akkori hősökön. Egyáltalán a történelmi idők hőseiről.. Vagy arról, hogy miként lesz hőssé valaki…. Valahogy így képzelem a másnapot, ami már tele van a hogyan tovább kérdéseivel, kételyeivel, amiben már megjelenik a félelem és a bizonytalanság, de valahogy az előző nap történései, lelkesedése, izzása továbblendíti őket mindezen, és nem engedi, hogy rettegve visszaforduljanak. A dolog számukra már eldöntetett, akármi is lesz belőle.

Talán jobb is, hogy a tegnap fogságában a másnapot csak folytatni lehet. Akárhogy, akárhogyan, akármilyen áron.

Aztán csak reménykednek, hogy helyesen cselekedtek… Nem is foglalkoznak azzal, hogy majd a késői utódok verseket szavalnak róluk, kiszínezve, megszépítve emlegetik fel a jeles napokat, és nem tudja senki, de tényleg senki, hogy hősnek csak másnap születik az ember. Akkor, amikor legyőzi magában a kétséget és a bizonytalanságot. Mindig másnap...