Az én történeteim – 11. rész

Az előző, 10. részben, arról írtam, hogy 1976-ban, amikor a Hideghengermű gépész üzemvezető helyettese voltam, kapcsolatba kerültem a Dunai Vasmű Üzemfenntartási főmérnökével, Bezdek Károllyal. A főmérnök munkatársai közül Csinádi Gábor villamosmérnökkel és Antal Lajos gépészmérnökkel, akiket ismertem már, később szoros munkakapcsolatba kerültem.                                       

A Rozi néni

Egyik alkalommal találkoztam ott egy ismerős takarítónővel, Rozi nénivel, aki többedmagával az irodákat takarította a vasmű igazgatósági épületében. Ő annak a pentelei Kovács Márton kosárfonónak a felesége volt, akiről a történeteim első részében meséltem. Ott laktak az Aranyvölgyi út Technikum felőli oldalán, középtájon. (A nagymamámat 1947-ben Márton bácsi hívta el Szigetszentmiklósról Dunapentelére és mi is így kerültünk ide.) 

Emlékszem, hogy a 70-es években Rozi néni sokat mesélt otthon a családjának, hogy milyen „úri” helyen dolgozik és csókolomot köszönnek neki a nagy mérnökök. Sőt azt is elmesélte nekik, hogy egyik alkalommal, amikor az irodisták hazamentek, épp a Bezdek elvtárs irodáját takarította, amikor kopogtak az iroda ajtaján. Mivel ilyenkor már csak a takarítónők voltak az épületben oda se nézett, csak kiszólt, hogy - ne kopogjál már, gyere be! Meglepődött, amikor nagy bocsánat kérések közepette Borovszki Ambrus vezérigazgató nyitott be. Majd elsüllyedtem szégyenemben. – mondta a Rozi néni. Nos, ilyen történeteik voltak a szegény embereknek.

Márton bácsi és a három gyerek

Annyi év után, a napokban a Vasmű úton találkoztam a Kovács Jancsival, aki akkoriban a Márton bácsiék legkisebb gyereke volt, ma már 72-éves. Meghívott az Erkel kerti otthonukba és visszaidéztük a Kovács család történetét. Sok, számomra ismeretlen dolgot mesélt el. Mivel annak idején ők fogadtak be minket és segítettek rajtunk, úgy gondoltam megérdemlik, hogy az ő történetük is belekerüljön „az én történeteim” közé. 

Márton bácsi úgy, mint a nagymamám Szigetszentmiklóson élt. Kosárfonó mesterként sokfelé megfordult a kosaraival. Elvált ember volt, három kisgyereket hagyott neki a volt felesége. (Mariskát, Mártont és Jolánt)

Jancsi elmondása szerint a II. világháború után eljutott kosaraival a rácalmási vásárba is, ahol találkozott a Bora Jóskával, aki a - sokak által ismert pentelei - Trézsi néninek volt a testvére és vele együtt a Pincesoron lakott.

Márton bácsi elpanaszolta neki szomorú helyzetét, mire a Jóska ajánlott neki egy fiatalasszonyt, akinek volt egy kislánya, Margit. Egyedül nevelte, mert a férje meghalt a háborúban. (Erről hivatalos értesítést kapott a katonaságtól.)

Összehozták őket, és annyira megkedvelték egymást, hogy összeházasodtak. Az Aranyvölgyi út Technikum felőli oldalán laktak a 10 méter magasan húzódó kocsiút mellett, középtájon. (Lásd a nyitó /vezető/ fotó!) Itt éldegéltek és közben születtek a közös gyerekeik. (Pista, Miklós és Jancsi) Gyerekként sokat jártam hozzájuk.

Jól megvoltak, mert kelendő volt a kosár, nem kellett vele vándorolni és a Márton bácsit is megbecsülték a faluban.

Tragikus sorsok

Aztán váratlanul megjelent a volt férj, aki nem halt meg a háborúban, hanem orosz hadifogságba került és a háború után csak jóval később engedték haza. Szomorú helyzet, de a fiatalasszony megmutatta a volt férjének a haláláról szóló értesítést és végül úgy döntött, hogy az új férjével marad. (A volt férje is újra házasodott. – a szerk.)

A Márton bácsiék hét gyerekkel éltek tovább. Az 50-es évek elején a Márton bácsi lánya, Mariska tüdőgyulladásban meghalt. A közös gyermekük Pista gyermekbénulásban szenvedett és 15 éves korában szintén elhunyt. Később, már házas emberként a közös fiúk, Miklós is 35 éves korában elhunyt. Négy gyermek, egy fiú és három lány maradt utána. A Rozi néni lánya a Margit, kétszer ment férjhez és mindegyik férjétől egy-egy lánya született. A Márton bácsi Jolán nevű lánya szintén férjhez ment, neki egy fia és két lánya született. A Márton bácsi fia Márton volt a legidősebb gyerek, aki korán megházasodott, elköltözött Vajtára és nekik is sok gyerekük született. Mivel a megházasodott gyerekeik elköltöztek, egyedül a legkisebb gyerek a Kovács Jancsi maradt az öregekkel. Később ő is megnősült és a feleségét odavitte a régi házba. 

Ledózerolt házak, megerősített löszfal

Ott éltek az Aranyvölgyi úton, amikor a város vezetése úgy döntött, hogy a veszélyessé vált partszakadások miatt felszámolják a 10 méter magasan húzódó házsort és megerősítik a főút melletti löszfalat. Az utca lakóit kiköltöztették, a házakat elbontották, a lépcsős partfalat pedig megfelelően kialakítva, növényzettel beültették. (Lásd szintén a címlapfotót!)

A Kovács család megkapta a városban a Károlyi Mihály sori középső tízemeletes házban éppen megüresedett földszinti kétszoba nagykonyhás állami bérlakást, így odaköltöztek a Jancsival és a feleségével együtt. 

Érdekes játéka a sorsnak, hogy (mint azt korábban megírtam) évekig a húgomék laktak ebben a lakásban a nagymamával, mi pedig a Weiner Tibor körúton. Abban az időben beszéltem rá a húgomékat, hogy velünk együtt ők is cseréljék el a lakásukat az akkor épült Tanácsköztársaság útra egy szövetkezeti lakásra.

Pár év után, amikor a Jancsiéknak megszülettek a gyerekeik a Városi Tanács kiutalt nekik az Erkel kertben egy lakást, azóta is ott élnek. Az öregek     egyedül maradtak és előbb Márton bácsi, majd a Rozi néni is elhunyt.

Az eredeti családból Margit, Jolán és Márton tisztes kort éltek meg és már csak a legkisebb fiú, (aki a történetet elmesélte) Kovács Jancsi van közöttünk.

Ő évtizedekig Dunaújvárosban az ingatlankezelő vállalatnál dolgozott. Később átkerült a DVG Zrt. - hez, majd a Dunanett - hez munkagép kezelőnek.

Jancsi kétszer házasodott. Az első feleségétől egy fia született, a másodiktól két lánya. Mindegyik házas és a három gyerek után már tíz unokájuk van. Zsuzsával, a feleségével 40 éve házasok. Mindketten nyugdíjasok már és hála Istennek egészségesek. Az Aranyvölgyi házsor helyét pedig benőtték a telepített fák és bokrok.

Örültem a találkozásunknak és annak, hogy engedélyükkel lejegyezhettem az ő történetüket is.

Nászúton Jugoszláviában 

Az én egyik történetem abból az időből – Kovács Jancsi története után – itt folytatódik. A 7. részben már írtam arról, hogy 1967. július 15-én volt az esküvőnk és novemberben megszületett a kisfiúnk. Anyósoméknál laktunk, heten egy kétszobás lakásban. Én géplakatos voltam a Meleghengerműben a feleségem pedig otthon volt a kisgyerekkel. (Akkor még nem volt GYES). Fiatal házasként épp, hogy megéltünk a fizetésemből, a gyerek is kicsi volt, ezért nem is gondoltunk nászútra. Két év múlva már volt annyi félretett pénzünk, hogy 1969 nyarán vonattal elutaztunk egy hétre Opatijába, az Adriai tengerhez. Ez a hely abban az időben „nyugatnak” számított és igen népszerű volt a magyarok körében.

Vasműsök, ha találkoznak

A vonaton összeismerkedtünk egy nálam kb. 10 évvel idősebb házaspárral, akikről kiderült, hogy dunaújvárosiak és a férfi a Meleghengerműhöz tartozó  (de a Hideghengerműbe telepített Ruthner hasító soron dolgozik). Ettől kezdve volt téma és jóban rosszban számíthattunk egymásra. Opatija elkápráztatott bennünket. Gyönyörű, de megfizethetetlen szállodák és nem a mi pénztárcánkhoz mért szolgáltatások. A jugoszláv szocializmus árubősége és az áruk színvonala sokkal jobb volt, mint nálunk. (a fizetések is) A sziklás tengerparttól négy - ötszáz méterre sikerült kibérelnünk két szobát egy magánháznál és ennél többre nem is vágytunk.

Fizetős strandot nem is kerestünk, mert a közelben volt a (sziklás) tengerpart. Annyi hely volt, hogy éppen letudtunk teríteni egy - egy pokrócot. A napjaink úgy teltek, hogy reggeli után lementünk és kifeküdtünk a partra és addig ott feküdtünk amíg az esti dagály elborította a fekhelyünket.

A rum viszonylag olcsó volt

A baráti házaspár férfi tagja azt választotta, hogy a tengerben egy közeli lapos sziklára feküdt ki és addig volt ott amig a dagály el nem öntötte. Azon izgultunk, hogy felébred-e, ha jön a víz, mert minden alkalommal bevitt magával egy hét decis üveg rumot és napközben egyedül megitta. Megtehette, mert a rum viszonylag olcsó volt. Volt, hogy úgy kellett kimentenünk. Minden délután bőrig áztunk, mert menetrendszerűen megjött az eső és nem volt hova elbújnunk Így telt el a „mézeshetünk”, de estefelé sokat sétáltunk a tengerparti korzón.

Az üzletek tele voltak áruval és viszonylag olcsón megúsztuk a napi ellátásunkat. A nászút végén bevásároltunk” némi kis ajándékot az itthon maradottaknak és magunknak is. A feleségemnek egy szép barna fürdőruhát (amelyet ma már fel se venne), magamnak egy csíkos inget (amit évekig hordtam), a kisgyereknek pedig egy talpas műanyag bilit (ilyen nálunk nem volt). A határon a fináncok rácsodálkoztak és jót nevettek rajtunk.

Később sok országban jártunk, de azért nosztalgiával gondolunk az adriai nászutunkra.

Szerző: Nyíri Miklós