Anna története: „Köszönöm, élek!”

A szakértők szerint a hála segít a megrázkódtatásokkal való megküzdésben, a negatív életesemények átkeretezésében. A traumatikus élményeink is kevésbé erőteljesen törnek fel. Erről beszél saját történetén keresztül olvasóinknak Király-Dienes Annamária, aki, mint mondja: „Köszönöm, élek!”

Először a sürgősségin

– Kisebbik gyermekem, Luca második születésnapi zsúrjára készültünk. Néhány napja már kissé rosszul éreztem magam, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Csak úgy, ahogy szerintem bárkivel előfordulhat és senki nem gyanakodna arra, hogy komoly baja lenne, pláne nem 36 évesen. Aztán a zsúr előtt annyira rosszul lettem, hogy szinte nem tudtam felkelni. Az adonyi ügyeletre mentünk, ahol nagyon alapos volt a doktornő, számos vizsgálatot elvégzett. Covidra is gyanakodott, de az nem igazolódott be. Mindenesetre mentőt hívott, úgy érkeztem a Szent Pantaleon Kórház sürgősségi osztályára egy szeptemberi vasárnap. A kórházban egyből foglalkoztak velem, segítőkészek voltak, és tárgyilagosak. Több vizsgálatot elvégeztek, így például elvittek CT-re, vért vettek, EKG-t csináltak. Akkor azt a diagnózist kaptam, mivel a fejem is fájt, hogy ez egy szövődményes migrén, nem súlyos dolog, és rajtam áll, hogy hazamegyek-e, vagy maradok. Úgy döntöttem maradok reggelig, így felvettek a neurológiai osztályra. Mivel minden eredmény negatív lett megnyugtattak, hogy el fognak múlni a tünetek és egy hét kórházi tartózkodás után nyugodtan hazamehetek.  

Óráról órára rosszabb lett az állapotom

– Ezután néhány napot otthon töltöttem, de az ötödik napon úgy mentem vissza a férjemmel a kórházba, hogy akkor már nem tudtam enni, csak hánytam, és teljesen le voltam gyengülve. A szédülés ugyan kezdett megszűnni, viszont helyette a fejem kezdett rángatózni és a szemem is mozgott, bár akkor még nem olyan durván. Úgy éreztem, hogy óráról órára romlik az állapotom. A sürgősségin már egyre jobban ugrált a szemem, nem egyszerűen föl-le, hanem körbe-körbe. Ezért a környezetemet már nem láttam, mert csak a mozgás volt előttem. Míg otthon, ha fixálva volt a fejem csillapodott a rángás, a kórházban már folyamatos, akaratlan remegésbe kezdett a fejem is. A sürgősségin, látva az állapotomat azonnal behívtak.  

Innentől kezdődött a rémisztő rész

– A tudatom teljesen tiszta volt szemben azzal, amit vélhetően egy külső szemlélő láthatott rajtam. Megijedtem, mert úgy éreztem, itt most nagy a baj. Kétségbe estem, és komolyan elgondolkoztam, hogy én innen nem megyek haza. Arra gondoltam, lehet, hogy meg fogok halni. Innentől kezdődött a rémisztő rész. Egyből a neurológiai megfigyelőbe vittek, nem sima osztályra, ahol teleraktak tappancsokkal, és folyamatosan megfigyeltek. Elindult a folyamat, keresték mi a bajom, rengeteg vizsgálaton vettem részt a kórházban, de ismét voltam Fehérváron és küldtek vért Pécsre is. Sok súlyos és ijesztő betegség, mint például az epilepszia, nőgyógyászati vagy agydaganat, agyhártyagyulladás, agyvelőgyulladás, herpeszvírus is szóba került.  Arra gondoltam közben, hogy bármit elfogadok egyedül a tumort zártam ki, nem lehet daganatom, főleg nem az agyamban – mesélte Anna.

Csak a lelki szemeimmel láttam

– Mivel a tünetek miatt nem tudtam nyitva tartani a szemem, gyakorlatilag a testembe voltam zárva. Mindent hallottam, de látni csak lelki szemeimmel láttam. Közben az orvosok is kétségbeesettnek tűntek, a családomat is csak arról tudták tájékoztatni, hogy éppen milyen vizsgálatok eredményeire várnak. De ez idő alatt velem végig nagyon kedvesek, empatikusak voltak. Borzasztó megerőltető volt lelkileg, 36 évesen, hogy otthon vártak a gyerekeim, de semmi kommunikációm nem volt velük. Képtelen voltam telefonálni, még beszélni sem nagyon tudtam. Nem is volt telefon nálam hetekig, semmilyen kapcsolatom nem volt a külvilággal, sem a családommal, sem a munkámmal. Pedig az is eszembe jutott, hogy vajon most milyen rendezvény van, amire rengeteget dolgoztam, vártam, és én most nem lehetek ott. Nagyon nehéz volt feldolgozni azt, hogy ott a kétéves gyerekem, akit nekem kellene fürdetni, etetni, ehelyett én nem tudom igazából a fejemet sem megemelni a párnáról, nemhogy felkelni. Mindent helyettem csináltak. Mosdattak minden este, etettek. De ebben a végtelenül kiszolgáltatott helyzetben soha egy percig nem éreztem azt, hogy nekik ez teher lenne, hogy én vagyok aznap a százból az egyik, akit át kell mosdatni. Pedig nyilván így van, mert nekik ez a munkájuk és rajtam kívül sokan voltak az osztályon. Azt gondolom, tényleg odafigyeltek a lelkemre is, azon túl, hogy gyógyítani próbálták a testem. Az orvosok és az ápolónők megtettek mindent és még azon is túl. 

Halálosan megijedtem, az intenzívre kerültem

– Egyik éjszaka váratlanul nagyon leesett a szaturációm, felébresztettek és levittek az intenzívre biztonsági okokból. Mivel amúgy nem éreztem semmi különöset, nagyon megijedtem, azt gondoltam, hogy az intenzív osztály a végső hely. Én nem tudtam, hogy ott valójában milyen munka folyik. Azóta nagyon sokan mondják, hogy tényleg a kórház büszkesége úgymond az intenzív osztály, mind a személyi állományuk miatt, mind felszereltségében. Én ezt akkor még nem tudtam. Halálosan megijedtem szó szerint, ez volt a másik, amikor azt hittem, ide most azért hoztak, hogy meghaljak. Még mindig nem láttam az embereket, de mindenki nagyon kedves volt velem. Ami nekem például feltűnő volt, az, hogy vidámak voltak és ez a pozitív szemlélet rám is átragadt – mondta Anna.  

Innen kezdődik a gyógyulásom

– Néhány nap alatt úgy összekapartak az intenzíven, hogy onnan már nem is a neurológiai megfigyelőbe kerültem vissza, hanem sima szobába és innen kezdődhetett el a gyógyulásom. Plazmaferezis kezelést alkalmaztak, amit egy kulcsi szakember Danka György végzett el, ehhez minden alkalommal az intenzív osztályra szállítottak. Ő volt egyébként az első, aki azt mondta, nyugodjak meg, ez szerinte nem daganat, ez egy egyszerű autoimmun reakció, ami a plazmaferezis eljárással orvosolható. Közben találtak egy kórokozót, ami valószínűleg kiváltotta ezt az erős autoimmun reakciót. Nagyon sok tényezőn múlik, hogy az ember szervezete hogyan reagál erre. Nálam a testi és lelki fáradtság, a stressz, mind jelen voltak ebben az időszakban. A rendezvényszervezői munkámat nagyon szeretem, de fárasztó, és nehezen összeegyeztethető két pici gyerekkel – tette hozzá Anna. 

Hála, amelyet meg kell osztanom mindenkivel

Szerencse, hogy a dunaújvárosi kórházban rendelkezésre állt ilyen plazmaferezis alkalmas berendezés. Hálás vagyok a szakembernek, mert a kezelés mellé hitet is adott a gyógyulásomhoz. Hálás vagyok a dunaújvárosi Szent Pantaleon Kórházban dolgozó szakembereknek, köszönöm az intenzív és a sürgősségi osztály dolgozóinak a gyógyulásomért végzett áldozatos munkáját. A neurológiai osztály valamennyi dolgozójának külön hálás vagyok, köszönöm, hogy a testem gyógyítása mellett a lelkemet sem hagyták elveszni, és sok hét után most már újra együtt lehetek a családommal és folytathatom az életem – zárta gondoltait Király-Dienes Annamária.