Kati néni szívmelengető emlékei, majd egy évszázadnyi távlatból

A család

– Dancs Istvánné, Bilics Katalin vagyok. 1929-ben születtem Ercsiben. Édesanyám, Pintér Katalin másfél éves koromban meghalt. Ezért a nevelőanyukám, Lósics Anna viselte gondom, aki szintén rác származású volt. Szeretettel gondolok rá, jószívű asszony volt. Testvéreim is vannak, vagyis csak voltak, összesen hatan voltunk. Mára már egyedül maradtam. Három testvérem fiatalon ment el, két bátyám József és János szép kort megélve haltak meg, mindketten bőven túl a nyolcvanadik évükön. Én idén július elsején töltöttem a 94. évemet. Egy fiam született, neki egy lánya és egy fia van, a lány unokámnál van két lány dédunokám is. 

Kisgyerekként csak rácul beszéltem, nem is tudtam magyarul, mert a nagyapánk volt velünk, és ugye az anyám beteg volt, nem sokat tudott velem már foglalkozni. Amikor a mostohánk odajött, akkor még nem beszéltem egyáltalán magyarul. Most már csak megértem, de már beszélni nem tudok rácul. Szegény mamám, semmi emlékem nincs róla. Egyáltalán nem emlékszem rá. 

A Türr István utcában laktunk, ahol az óvoda van, pontosan azzal szemben. Édesapám gazdálkodó volt és 1936 és ’48 között pedig községi bíró. Ez egy nagyon megbecsült tisztség volt annak idején, mert hallgattak rá az emberek. Nem is hallottam soha, hogy valami probléma lett volna vele. De „B-listás” lett, ezért később kitették őt is, meg mindenkit akkoriban. Azt mondták, ha belép a pártba, akkor lehet belőle tanácselnök vagy Tsz-elnök is, ami csak akar, de hát ő nem lépett be. 

(A községi bíró a kis- és nagyközségek első tisztviselője, a községi elöljáróság feje, a községi képviselő-testület elnöke volt Magyarországon 1950-ig. A községi bírót a község választópolgárai a főszolgabíró által kijelölt három személy közül magának a főszolgabírónak vagy helyettesének elnöklete alatt tartott tisztújító székben nyílt szavazással, általános szótöbbséggel, 3 évre választották. Személyével kapcsolatban elvárás volt, hogy igazságos, jószívű, józan, szorgalmas, erkölcsös és példaadó életvitelű legyen – írja a lexikon.)

(A 20. századi Magyarországon két ízben hajtottak végre nagyarányú közalkalmazotti létszámcsökkentést: az első világháborút követő években, majd a második világháború után. Ezek során készítettek ún. B-listákat, amelyek az elbocsájtandó személyek nevét tartalmazták. A mindenkori kormány a közalkalmazotti, köztisztviselői réteg létszámának csökkentésével az államháztartás egyensúlyát igyekezett helyreállítani, másrészt a politikailag megbízhatatlannak ítélt személyeket akarta ilyen módon eltávolítani a közszférából. A B-lista puszta léte folyamatos fenyegetést jelentett az állam szolgálatában állók számára, és egyfajta fegyelmezési eszköz is volt a hatalmon lévők kezében.)

Hogyan éltek akkoriban az emberek?

– Mindenki gazdálkodott a háború előtt, nem volt szegény a faluban. Szép földek voltak, meg gyümölcsösök, szőlők, mindenhol. Sokszor visszagondolok rá. Volt ott kint a kápolna a Duna mellett, ahova aztán az Eötvös Józsefet is eltemették, arra is voltak gyümölcsösök, szőlők. Azt a részt, úgy hívták, hogy Boston. Van ott egy kőkereszt, arra ment az út régen. Jártunk oda ki sokat, vasárnap délután mindig volt litánia, de voltak misék is. Olyankor, mi lányok összejöttünk a Nagyhídnál, és közösen mentünk föl a litániára, és mindig végig énekeltük az utat. Hazafelé meg már jöttek velünk az apácák is. Szóval szép emlékek kötnek engem Ercsibe.

A rácok nagyon adtak az öltözködésre. A férfiak nagy bajuszú emberek voltak, kucsmát hordtak, csizmában jártak. A nők kétrészes ruhát viseltek általában. Akkor az volt a divat, a szoknya majdnem bokáig ért, és volt nekik az a cipő, oldalt végig apró kis gombokkal. A ruhák bársonyból meg nehéz selyemből, brokátból készültek. Kendőt öltöttek a fejükre, télen-nyáron. A rácok akármilyen ruhában nem jelentek meg, mást viseltek a piacon, a templomban, vagy az utcán és egész mást munka közben. 

Sokat jártunk a zárdába kirándulni és a grófi parkba, az Angolkertbe. Voltak színházi előadások, gyerekek szerepeltek benne. A kastélyban pedig az istállót csodáltuk meg sokszor. Akkoriban volt egy kedvenc apácám, az Almira nővér, rá mindig szeretettel gondolok vissza. Második osztályban és negyedikben tanított. Ő maradt meg legjobban a lelkemben. 

Lehetett játszani, vagy befogták otthon a házimunkába a gyerekeket? 

– Hát, be, de játszottunk is. Amikor az iskolából hazamentünk, a mama kint volt a határban dolgozni, akkor ugye először meg kellett etetni a kiscsibéket, meg kacsákat, libákat, mindent. De nem esett nehezünkre, az olyan természetes volt. Nálunk, amikor jött a búcsú, akkor a mama mindenfélét levágott, úgy készültek az ünnepre. Jött a rokonság, nagy vendégség volt, elmentek együtt a misére, utána ebéd. És akkor volt a Duna-parton mulatság meg sok sátor, árusok, hajóhinta, körhinta és céllövölde. Többnyire rácok éltek Ercsiben, jómódúak voltak.

Az mondjuk megvolt, hogy na, te rác, te magyar, te sváb, te zsidó vagy. De jól megvoltak egymással, a reformátusok és a katolikusok is. Volt egy bizonyos tartás közöttünk, de nem volt olyan ellentét, hogy ez vagyok, vagy az vagyok. Csak azért nem mulattak együtt, mert a zsidók nem jártak vendéglőbe. De a rácok azok mulattak, azok megtartották az ünnepeket.

Azelőtt már gyerekkoromban minden rác háznál volt tambura. Marci bácsi készítette. -Sok zenekar is volt. Rác zenekar is volt és rác vendéglő kettő is, például a Hermann vendéglő. De azok a háború körül megszűntek, ott volt rác zene és ott járták a kolót is. 

(A tambura kis testű, hosszú nyakú pengetős hangszer. Hosszában kettéhasított lopótökhöz hasonlítható az alakja.) 

(A Kolo minden táncalkalom első és a mulatságot záró tánca. A táncba hívás: Ajd’ zaigrajmo! a Kolo-ra vonatkozik. Férfiak és nők vegyesen, zárt körben táncolják. Régebben szigorúan egy férfi, egy nő felállási sorrendben, a nők a férfiak vállára teszik kezüket (jobb kezükben szőttes zsebkendőt, maramica-t tarthatnak, amit a tánc során, ujjogtatás közben néha meglobogtatnak). A Kolo mindig balra indul és lassan balra halad.) 

Karácsonyi szokások

– A papa hozta be mindig a finom illatos szalmát, azzal felszórták a szobákat, az asztalra a vázába kukoricát, zabot, búzát rakott rétegesen, abba volt beleszúrva a gyertya. Ádám-Évakor bablevest, mákos tésztát és ráchalat ettünk. Nálunk azt mondják, ahány ház, annyi szokás, mindenki másképp csinálja Ercsiben a ráchalat. Valaki leveses, szaftos, paradicsomos szószt csinál hozzá, mi nem olyat csináltunk. Én besózom a halat, és megtűzdelem egy kis vöröshagymával, kis vékony szeletkékkel és utána tejfölös paprikásan leöntöm. Ilyenkor csak böjti ételt ettünk. Böjti a bableves is sóban, vízben bableves, nem volt berántva, meg nem volt ilyen különféle húsokkal. Szokás volt étkezés előtt kalácsot, diót, almát mézbe mártani – azt ettük. A karácsonyi vacsorát mindig a nagylány vitte be, miután a nővérem meghalt, akkor már én vittem be. Utána mentünk templomba, de ha már rossz idő volt, akkor a gyerekeket nem vitték, de mama meg a papa, azok elmentek az éjféli misére. Volt szépen földíszített karácsonyfa is. Minket gyerekeket addig elküldtek valahova, amíg földíszítették, amikor már nagyok voltunk, akkor mi magunk díszítettük. A karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó szokás volt, hogy jártak litániára vagy rorátéra, hajnali misére. Oda is mentünk, és akkor onnét mentünk az iskolába. 

A történelem viharai

– A háborúból arra emlékszem, hogy katonák laktak nálunk, de hát minden háznál voltak, magyarok. Papa az egyikkel jó barátságban volt, nem tudom milyen rangja volt őrmester, vagy magasabb, mondta neki, hogy most már menjenek a pincébe, és bújjanak el, mert az éjjel átjönnek és támadnak az oroszok. És akkor valóban jöttek is éjjel, puffogtattak. Az a katona megígérte, hogy ha vége lesz a háborúnak és hazakerül – mert pesti volt – majd jelentkezik. De vagy elfelejtette, vagy meghalt, mert nem jött többé és hírt sem kaptunk róla.

Sok nagy tűzharc volt. A pincében voltunk, és akkor lejöttek az oroszok és benéztek. Tizennyolcan voltunk a pincében a Fekete Józsi bácsiéknál. Bihariék voltak ott, a Szabóék, meg mi. Ami bor volt a háznál a Hegedűséknek, azt összeszedték, meg egy csomó konzervet, és a Hegedűs bácsival (akkor már idős, 70 fölött volt, a háború előtt költöztek oda) mulattak, de szegény cukros volt, nem lett volna szabad neki se inni, se enni, meg is halt másnap délben. Egyszer bejött egy orosz katona, aki nőt akart, azt mondta menjünk innen, mert nagyon kicsi a cipőjük. Aztán elmentek, ilyen női zaklatásban – hála Istennek – nem volt részünk.

Mikor fölmentünk egy hét után, az egész utcánk le volt zárva. A papa is dokumentumot kapott, csak úgy mehetett el, de nem a községházára, mert az belövést kapott, oda nem tudtak, hanem a plébániára. Odavitték az összes községházi dolgozót, elöljárókat, a postai dolgozókat és a grófi tisztségviselőket. Papát nagyon sokszor elvitték, olyankor három napig azt se tudtuk, hogy hol van. A kastély volt a kórház, és amik ott voltak még a gróféknak, bútoraik, meg szép dolgaik, azokat széthordták a falusiak. A templomban lovak voltak, meg orosz katonák és elég nagy pusztítás. A padokat levitték, állítólag az iskolaigazgató Előd Róbert. Akkoriban Dömötör István volt a pap, hittant is tanított.  

A háború után

Otelló fajtájú szőlőből volt a legtöbb, jaj, de szeretem. Papának is az volt, olyan szép vörösbora volt neki, mint a rubin. Amikor a kápolna felé mentünk a szőlőbe dolgozni, mama gyakran elküldött az agyagkorsóval friss vízért a forráshoz és én féltem, mert arra sok sikló volt a vizenyős területen. Tavasszal a kápolnánál ibolyát, Újfalunál hóvirágot szedtünk. A tankokkal sajnos mindent tönkretettek, alig maradt pár tőke szőlő, meg gyümölcsfa. 

A rokonság kihalt és sokan elköltöztek Ercsiből, megváltozott a világ. Amikor épült a lakótelep, akkor is sokan elmentek, rácok is voltak köztük jócskán. Hát valahol dolgozni kellett. Az én korosztályom közvetlen a háború után mind Pest felé, meg Budafokra ment, de sokan visszajöttek. 

Férjemmel falubeliek voltunk, így ismerkedtünk meg mulatságban, tánc közben. A tánciskolában tanultunk tangót és angolkeringőt, természetesen a csárdást mindenki tudta. ’56 februárjában költöztünk el Kelenföldre, azóta itt vagyok. Életjáradékra vettük a házat, tíz évig egy szobában laktunk. Varrtam, bedolgozó voltam, majd gyárban dolgoztam és onnan mentem nyugdíjba. ’94-ben özvegyültem meg. Most négy generáció él itt, de mégis mindenki külön. Hálát adok az Istennek, hogy öreg napjaimra ilyen nyugodt, szép életet adott. 

Mélyen már csak nagyon keveset alszok, de álmomban mindig Ercsiben járok, minden gondolatom ott van.

(Dancs Istvánné, született Bilics Katalin visszaemlékezése 2023-ban készült.)