Grúzia - kultúrák egymással békében

A kék-lila-fehér színekre festett vadonatúj Airbusunk reggel néhány perccel öt óra után szállt fel a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről, hogy megtegye a közel kétezer kilométeres utat a grúz fővárostól 260 km-re nyugatra található Kutaisi város repülőterére. A kora indulás és a tiszta idő a kivilágított Budapest lenyűgöző látványával ajándékozott meg. Kelet felé repülve a napkelte már Konstanca felett ért. A keleti szomszédunkban dúló háború miatt a Fekete-tengert nem közvetlenül keleti irányban repülte át gépünk, hanem déli kerülővel egy ideig Törökország felett haladva, majd közelítettük értük el Grúzia légterét. A felszállást követően bő két és fél órával szálltunk le Kutaisi repülőterére. Az egypályás légikikötő 1940-ben épült és a 1991-ig a Szovjet Légierő bázisaként szolgált. Grúzia függetlenné válását követően évekig zárva volt, majd átépítették és 2011-ben nyitották meg a polgári forgalom számára. A leszállást követően a gép ablakából jól látszottak a múltat idéző katonai hangárok. 

Megérkezés Batumiba
Az útlevél ellenőrzést követően napos, meleg időben léptünk ki a terminálból, ahonnan egy mikrobusszal utaztunk le a Fekete-tenger dél-keleti csücskében található Batumi városba. Batumit a nyolcadik században alapították, és napjainkra 180 (a külvárosokkal pedig 320) ezer lakosával Grúzia második legnagyobb városává vált. A település szubtrópusi klímájának köszönhetően népszerű üdülőhely, a turisták kedvelt célpontja. A városba érkezve először a szállodánkat foglaltuk el, melyről kiderült egy török negyedben van. Az épület mellett sok-sok török étterem és egy mecset utalt arra, hogy hol is vagyunk. Az első meglepetés a szállodában ért minket. Amikor bejelentkeztünk és bemutattuk az egyik népszerű portálon történt foglalásunkat, a recepciós arra kért, hogy töröljük, és akkor tíz százalék kedvezményt ad a szállás árából. Még abban is készséges volt, hogy miként kell gyorsan elvégezni a műveletet. 

Egyik ámulatból a másikba estünk
Rövid pihenő után a tengerpartra vezetett, ahol egyik ámulatból estünk a másikba. A hajózás iránt – is – érdeklődőként élvezettel nézegettem a kikötőben álló kisebb-nagyobb hajókat, a tengerjárók ki-berakodását végző darukat, melyek közül többön is jól olvasható volt a GANZ felirat. A hajók mellett pecások hada várt kapásra, a tengerparti sétányon pedig sok-sok turista élvezte a késő őszi napsütést. A tenger fürdésre alkalmas húsz-huszonegy fokos volt, de a part kavicsos. A közel hat kilométeres promenád első részén egy különleges szobor van kiállítva, mely nagyon népszerű az arra járók körében. A grúz szobrász, Tamara Kvesitadze 2010-ben felállított Férfi és nő című kilenc méter magas és hét tonnás szobra egy híres azeri regény két szereplőjének, egy mohamedán férfin és egy keresztény nő tiltott és beteljesületlen szerelmének állít emléket. A szobor férfi és nő kapcsolatán túlmutatóan jól példázza napjaink grúziai világát. Számomra nagyon megható volt testközelből látni egy olyan országot, ahol a különböző kultúrák és nemzetek békében és megértésben élnek egymással. Batumiban nagyon sok templom, mecset és zsinagóga is található, az utcákat járva pedig török, grúz és nagyon gyakran orosz nyelven beszélő emberekkel lehet találkozni. Egyik vacsoránkat egy ukrán étteremben töltöttük el, ahol a személyzet egyik része ukránul, a másik pedig oroszul beszélt. 

Meseszép látvány tárult elénk
Ha az ember Batuimban jár feltétlenül ki kell próbálni a kikötőtől két és fél kilométerrel lévő kilátóhoz felvivő kötélpályát. A nyolcszemélyes kis fülkékkel rendelkező felvonó tíz évvel ezelőtt nyílt meg, és 256 méteres magasságot leküzdve tizenöt perc alatt jut fel a felső végállomáshoz. A kilátóból meseszép látvány tárul a látogató elé. A tengerparton tíz éve folyó fejlesztések során épült felhőkarcolóknak köszönhetően Batumit lassan kis Dubajként is emlegetik. A felhőkarcolók mellett pedig még most is visszaköszön a szovjet múlt: szegénynegyedek, lepusztult panelek, régi vidámparkok és omladozó épületek állnak. Az üzletekben az élelmiszerek ára kicsit olcsóbb a hazainál, a közlekedés viszont lényegesen kevesebbe kerül, mint otthon, igaz ehhez a vasutat leszámítva meglehetősen lepukkant járműpark tartozik. 

Vasúton folytattuk utunkat

Batumiból a Kutaisi-i repülőtérrel vasúton utaztunk vissza. A jegyeket még itthon, online vettem meg, s nagy szerencsénk volt, mert a kétszintes Stadler motorvonatra csak a jegy birtokában szállhattunk fel. A kocsik mindegyik ajtajában állt egy jegyvizsgáló, aki ellenőrizte a jegy meglétét, majd a neveket összevetette az utaslistán szereplőkkel, és úgy engedte meg az ülések elfoglalását. A Batumiból Tbiliszibe induló vonatunk teljesen tele volt, és sokan nagyon nagy kofferekkel utaztak. A kellemes másfél órás vonatozás után taxival mentünk be a reptérről a Kutaisi központjában található kis szállodánkba. Ha az ember Grúziában beül egy taxiba és beszél oroszul (a feleségem jól beszél), akkor elég csak egy kérdés, és máris képbe kerül az ország életét illetően. Ha pedig kétszer is utazik taxival, akkor pedig némi túlzással naprakész lesz. Első taxis utunk során a feleségem csak annyit kérdezett a sofőrtől, hogy „Milyen itt az élet?”, és máris dőlt belőle a keserűség: szegénység van az országban, mert a főváros és környékét leszámítva nincs ipar és elég munka, az árak egyre magasabbak és megfizethetetlenebbek, nagyon sok fiatal pedig Lengyel-, Német-, és Törökországban vállal munkát, hogy eltarthassa a családját. A bő félórás autózás során megtapasztaltuk mai grúz valóságot. Az rossz minőségű út mentén tehenek sétáltak, az autópark húsz-harmincéves már Kelet-Európában is levetett főleg német és japán autókból állt. A közlekedés kaotikus, mindenki úgy vezet, ahogy kedve tartja, és szinte mindig lehet hallani dudaszót. Olyan érzésem volt, mint a kora kétezres évek Ukrajnájában. A városhoz közeledve megszámlálhatatlan szervizt láttam, ahol toldozták-foltozták a roncs autókat. A keletről hegyekkel körbevett háromezer-ötszáz éves Kutaisi Grúzia harmadik legnépesebb városa a maga 150 ezer lakosával. Az egyetemmel és gazdag kulturális élettel rendelkező városnak nincs számottevő ipara. Legnevezetesebb épülete az 1003-ban épült, 1994-óta a világörökség részét képező Bagrati Székesegyház.  Az középkorban, egészen pontosan 1961-ben Grúzia török megszállása idején a törökök felrobbantották a katedrálist, melynek beomlott a kupolája és a tetőzete. Az épület utána évszázadokig romokban állt, majd 2010-2012-ben építették újjá. Kutaisi-i látogatásunk legszebb élményét jelentette az katedrális meglátogatása, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra, és a várost átszelő Rioni folyóra. A városban sétálgatva gyakran volt olyan érzésem, mintha Ungváron lennék. A macskaköves utak, a romos épületek, a sok sérült autó, a szomorúnak látszó emberek és folyó két partját összekötő hidak, mind-mind az egykor szebb napokat látott kárpátaljai városra emlékeztettek. Amikor külföldön járok, ha csak tehetem, mindig megnézem a helyi piacot. Kutaisiben pont útba esett, és nem bántam, hogy betértem. Mérhetetlen sok különböző zöldség és gyümölcs, dióhegyek, számomra ismeretlen, kifejezetten jó illatú fűszerek, sok-sok féle kimért tea, sajtok, és a grúzok nemzeti édessége, a csurcsela. Utóbbiról a kinézete miatt azt gondoltuk, hogy valamilyen gyertyaféle lehet, mert annyira hasonlít a mártással készült gyertyákra. A piacot járva később kiderült, hogy a csurcsela nem más, mint egy dióbélből, vagy mogyoróból, esetleg mazsolából vagy aszalt gyümölcsből készült füzér, melyet a madzagra fűzés után liszttel sűrített szőlőlébe mártanak utána kitesznek száradni. A megszáradt, egyébként meglehetősen tömény édességet szeletelve érdemes fogyasztani. Piaci vizitünkön egy darabot vásároltunk is, de elfogyasztása után abban maradtunk magunkkal, hogy inkább nem hozunk haza belőle. A piac az illataival, az áruival, a kofáival és a kis boltjaival annyira magával ragadott, hogy később még kétszer is visszamentünk és vettünk apró dolgokat, például különböző kimért, csomagolt csokikat, grúz és azeri teákat. Egyik sétánk során pedig a természetben láttunk gránátalma fákat rajtuk csüngő terméssel. 

Az utolsó vacsoránk Grúziában

Utolsó grúzai vacsoránkat egy kis, helyi étteremben fogyasztottuk el, s természetesen helyi ételt rendeltünk, ami a grúzok egyik nemzeti étele, a hinkali volt. A hinkali igazából egy kifőtt tésztából készített „batyu”, amit darált bárány- és marha- vagy sertéshússal, esetleg sajttal töltenek. A hinkalinak nem csak az elkészítése, hanem az elfogyasztása is gyakorlatot igényel, mert nehéz úgy megenni, hogy a forró töltelék ne jöjjön ki belőle. A hinkalit kellemes grúz borral öblítettük le. Az étteremben lehet, hogy németeknek néztek bennünket, mert a fiatal német felszolgálólány németül kezdett el velünk beszélni. Hamar kiderült, hogy másfél évig a bajor fővárosban dolgozott. A grúzok nagyon kedves, barátságos emberek, akik segítőkészek és szívesen beszélgetnek a külföldi látogatókkal. Hazafelé jövet, a reptérre egy kedves, beszédes taxisofőr vitt bennünket harminc évesnél is öregebb Mercivel. A rövid utazás alatt sok érdekes dolgot tudtunk meg tőle a mai grúz élet nehézségeiről. Mesélt a fizetésekről, árakról és a közéletről…

Napsütéses idő fogadott bennünket itthon

A reptérre megérkezve háromszor is sorba kellett állnunk, hogy tranzitba juthassunk. Hiába csekkoltunk be még otthon, Kutaisiben húsz percet kellett várnunk, hogy megkaphassuk az check-in pultnál kinyomtatott beszálló kártyánkat, ezt követően fél órás sorban állás után jutottunk át a biztonsági ellenőrzésen, végül újabb húsz percet vártunk az útlevél ellenőrzésre. A várakozásnak annyi haszna volt, hogy pár szót válthattunk olyan haza felé tartó magyarokkal, akikkel oda-vissza megoszthattuk az élményeinket. A Budapestről érkező gépünk kis késéssel szállt le, s negyed órával utána már el is foglalhattuk üléseinket a fedélzeten. Telt házas (239 utas) gépünk Kutaisiből kelet felé felszállva egy jobb fordulót követően nyugat felé vette az irányt, és pár perccel később még néhány pillantást tettünk a levegőből a különleges Batumira, közel három óra elteltével pedig már gyönyörű, napsütéses időben szálltunk le a Liszt Ferenc repülőtéri 31-es jobb pályára.